Heló. Németh Mirjam vagyok. Azért hoztam létre ezt az oldalt, mert szeretném megosztani az emberekkel a gondolataimat. Szerintem sok emberrel egy véleményen lennék. Nem fogok mindennap írni, csak ha úgy érzem, hogy szükséges. Nem az ismeretségszerzés a célom, hanem az, hogy megértsenek.
Talán Isten küldte, hogy rám mindig vigyázzon,
Nos, hol is kezdjem... na meg is van. Szóval ma a barátságról szeretnék írni. Reméljük Miri nem kanyarodik el ismételten, próbálok a témánál maradni, csak tudjátok milyen nehéz. Nos, szerintem a barátság sem bír el mindent. Ugye bár a kapcsolatokhoz általában két ember kell. Na most ezzel az a baj, hogy sosem leszünk egyenrangú felek, valaki jobban szeret, valaki többet ad, míg a másik talán megbánt, és azt hiszi, ez a kapcsolat olyan magától értetődő, hogy ez mindig úgyis ott lesz, leszarhatom, nem kell tennem érte semmit, hogy megmaradjon. Pedig ez egy törékeny mégis sziklaszilárd kötelék. Noha nem minden esetben, de többnyire kiállja az élet próbáit. Egy barát ott van, ha kell, ha nem, ez a dolga, de mindent elbír a szíve? Nem. Egy idő után már hanyagolni fogja a barátságot, mert látja, hogy felesleges erőt és szeretetet ölnie bele. Feltétel nélkül szeret a barát, igen, elviseli az apró-cseprő kis dolgaidat, amit esetleg más nem is tud rólad. A rossz tulajdonságaiddal együtt szeret téged, mint egy testvért, de ha hanyagolod, előbb utóbb kimúlik belőle a szeretet. Mint a játékok, ha a sarokba dobod, poros lesz és viseltes, persze csak az idő múlásával, ha értitek, hogy szeretném kifejezni magam. Beszélgettem a minap valakivel, aki megbántva és viszonzatlanul érzi magát, és én rohadtul sajnálom. Ugye mindig kell azért egy kívülálló, aki látja kívülről az egész sztorit, de ez ... Megdöbbentem. A barátot tisztelni és szeretni kell, nem dorgálni. Igen, emberek vagyunk, vannak nehéz napjaink, csak ne a szeretteinken töltsük ki a haragot, mert egyszer, ha felébredünk, majd nem látunk magunk körül senkit. Az ember elmarja maga mellől az embereket, kiiktatja... Ez megy a legjobban neki. Nem jó a magány, nem jó egyedül lenni, jó néha nagyon is hasznos és kellemes, de én hosszútávról beszélek. Kell valaki, akit bármikor felhívhatsz, hogy "Hé haver nem tudok aludni beszélgessünk már." vagy "Fú képzeld mi történt azonnal el kell mesélnem!", gondolom ismerős. Kell a barát, a legjobb barát. Ezért, ha úgy döntesz, hogy hanyagolod és úgy beszélsz vele mint egy darab szarral, majd ne képedj el, ha ő is eképpen tesz. Nem tudunk eltűrni mindent, mert emberek vagyunk, csordultig tele érzelmekkel. |
| Photo by Perei Rebeka |
Tudjátok, arra jöttem rá, hogy marha szerencsés vagyok. Eljutottam arra a szintre s érett meggyőződésre, hogy mindenem megvan. Bár, kinek mi a minden. Mit takar ez a szó. Temérdek dolgot, valakinek egy személyt, valakinek a családot, valakinek Istent. Ha valakinek az a minden, hogy meg van minden modern kütyüje s kacatja, amit szülei nehezen előteremtett pénzéből vett, vagy netán kapott, akkor neki az a mércéje. Nekem az a mércém, hogy van egy csodálatos családom, csodálatos barátaim, csodálatos otthonom, külön szobával, az igényeim soha nincsenek a sarokba dobva, tehát kellő figyelmet, gondoskodást és szeretetet kapok, és valamennyire megint érzem Isten jelenlétét. Persze, ugyanúgy ideges vagyok néha és csúnyán beszélek, azzal sok munka lesz, hogy kimossam szappannal a számat, de rajta vagyok. Persze ugyanúgy bunkó vagyok és lenéző, de érzek valamit, valakit mellettem, magam mellett, mindig. A boldogságban meg főleg, mert a boldog percekért csak egy valakit tudok okolni, Istent. Ő adja nekem, hogy lássam meg a szépet s gyönyörűt a rút s elvakult világban. Szeretem őt, de az embereket körülöttem, őket sem akarom hülyíteni. De amíg magam sem tudom ki vagyok, mi vagyok, s hová tartozom, addig nekik sem tudok pontos és helytálló kijelentést, választ adni. Sok emberre felnézek, lennék olyan mint ők, de nekem saját utat kell bejárnom, nem valaki megtett útján kell mozognom. Szeretem, ha megbecsülnek, ha felnéznek rám, ha példát vesznek rólam, akkor tudom, hogy valamit jól csinálok. Sok álmom van, de sutba vágom azzal a mondattal hogy "úgysem fog összejönni, szép álom". Hát na igen, a hozzáállás sem utolsó... De Isten szólt hozzám: "Wake up child, it's your turn to shine!" |
| The Friendship |
Good Evening People!
Napjainkban az utóbbi lépett divatba. Pusztítunk. Kimerítjük ennek az értékes és gyönyörűségekkel teli bolygónak a készleteit, az értékeit, amik nélkül nem tudnánk élni. Túl sok mindent fedeztek fel, túl sok mindent alkottak meg, túl sok mindent találtak ki. Az ember úgy hiszi, uralhatja a Földet, de azért néha a természet is odalép, és megmutatja magát, ő is pusztít, azt kapjuk amit megérdemlünk. Mocskos ez az emberiség, nem szeretem már az embereket, mindenki csak ítélkezik a másik felett, holott ő maga sem különb. Azért találunk egymásban közös dolgokat, mert ugyanolyanok vagyunk, csak talán máshogy nézünk ki. Fehér, fekete, barna, sárga, kínai, cigány, magyar, néger, orosz, német, amcsi, kövér, vékony, túlsúlyos, anorexiás. Legbelül ugyanaz, csak más a csomagolás. Jönnek a társadalmi normákkal, hogy ki lóg ki a sorból, és ki van benne az elitbe, hogy hogy kéne tenni, élni, hogy meg tudjunk felelni. Belénk beszélik azt, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem csináljuk elég jól a dolgokat, hogy ügyetlenek vagyunk. Minden ember felnéz valakire, de amikor meglátja, hogy a kiszemelt, igen istenített egyén ki is valójában, összetörik a kép, mint egy tükör, elemeire hullik, darabokra törik szét, szertefoszlik, szétrobban, elszáll, megsemmisül, elrepül. Mindenki ugyanolyan! Én erre jöttem rá. Te sem vagy különb, aki ezt olvasod, vagy ha hiszed, hát ne bízd el magad. A nagy menő embereket is szépen lehúzzák, vagy átverik, valahogyan biztos meglékelik a biztonságérzetet és fölényt adó hajóját. Aki elbízza magát, és nem veszi számba azt, hogy vele is bármi, bármikor és bárhol megtörténhet, az koppan a legnagyobbat. Aki nem számít a veszteségre, a veszélyre, aki nem óvatos... Aki nem figyel oda, aki nem körültekintő, csak rohan egyik dologból a másikba - remélve, hogy így majd választ talál a kérdéseire - az néz majd nagyot, ha az élet behajtója áll az ajtójában, komoly és rezzenéstelen arccal. Kegyetlen ez a világ... Nini! Elkanyarodtam, sajnos nem tudok huzamosabb ideig a szépről és a jóról írni. Túlságosan tájékozott és elborzadt vagyok ahhoz, már 18 évesen. Amúgy, visszatérve a példaképes robbanáshoz, ez így van ám a felnőtté válással is. Én ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, a dolgokra, hogy mit tettem, hogy mi vett körül, nos azt mondhatom, gondtalan volt minden, de csak azért, mert nem értettem mi megy körülöttem. Most itt tartok, hogy ócsárolom a világot a meghitt szobácskámban, ahol semmi gondom nincs, csak tanulnom kell, élvezni a szünidőt, és ennyi. Talán elégedetlenkedem néha, de azért tisztába vagyok az értékeimmel és azzal, hogy mim van, és milyen embereket kaptam.
Félek az emberektől. Félek felszállni egy buszra, villamosra, akárhova bemenni, odalépni valahova, sétálni, élni. Félek, hogy minden lépésemet alaposan megnézik, engem is, elkönyvelnek, kombinálnak, összevetnek emberekkel, felcímkéznek. Lehet paranoiás vagyok, megőrjít. Nem tudok úgy elmenni valahova, hogy ne érezném azt, hogy figyelnek, megjegyeznek és felmérnek. De miért hiszi magát mindenki különbnek a másiknál? Tudtommal egy fajból származunk, egy testfelépítésünk van, a szokásaink is szinte ugyanazok, a gondolataink is, csak mindenki máshogy keveri őket és máshogy mutatja. Az olyan emberek, akik lenéznek mindenkit, mit érezhetnek belül? Nem tagadom, bevallom, és szégyenlem is, én is lenézek embereket, kinevetem őket, ha esetleg mások mint az elvárt norma. Lehet ezt kapom vissza, és nagyon fáj. Sosem leszek átlagos, ezt már tudom, mindig kritizálni fognak valamiért, nem lehetek mindenben jó, és mindenki elvárásainak megfelelő személy. Élni szeretnék kötöttségek és aggódások nélkül. Szeretem azokat, akik törődnek velem, és azokat is, akik bántanak. Ez hogy működik egyébként? Minél durvább és sértőbb hozzám valaki, annál jobban szeretem és ragaszkodom hozzá. Ez nem valami jó pont. Mondjuk én is néha meglepődök magamon, azokat bántom a legsúlyosabban - nem testileg - akiket a legjobban szeretek. Például az öcsémet. Mindig csúnyán beszélek hozzá, úgy beszélek vele - bocsánat a kifejezésért - mint egy darab szarral. Ilyenkor sírni tudnék, hogy mekkora szörnyeteg vagyok, de még ennek ellenére is kiáll mellettem, ott van, és szeret. Hol van ilyen ember még? Annyira szeretem, az én véleményemre ad a legjobban, tőlem kérdez mindent, érzem, hogy felnéz rám. Persze néha felesel és bunkó húzásai vannak, de ezt meg is érdemlem, sőt többet is megérdemelnék. Hányszor bántottam... Megborzongtam. Most az írás közben eljutottam oda, hogy felbukkant egy újabb kérdés. Vajon létezik a karma? Mert akkor ez a karma műve. Észre kell vennem magam, és jól helytállni a helyzetekben, de könyörgöm, kinek sikerül ez?
Félek az érettségitől, pedig még van két évem. Félek attól, hogyha így folytatom, egyedül maradok, és senki sem fog megtűrni maga mellett, mi is a teendő? Változtatni kell. Elkezdeni a legnehezebb, de majd, ha elérjük a célunkat, és visszapillantunk, meglátjuk, hogy mentális egészséget és helyreállást szereztünk, bár kinél mi az eredmény. Én szinte semmihez nem tudok hozzákezdeni, mert már a leges legelején abbahagyom és feladom, kifogásokkal próbálom meggyőzni magam, okokat keresek, hogy válaszoljak magamnak. Yepp. Igen, ilyen, ha röpködnek a gondolatok. Átláthatatlan, egyik témából a másikba csapó.
Nem tudom, nekem nincs, nem találom. Próbálok beilleszkedni, de asszimilálódni nem fogok egy olyan érték renddel, társadalmi normával, az előírtakkal, amik nekem nem ínyemre valók. Járom az utam, vagyis, taposom, lehet összevissza megyek, lehet sokszor kereszteztem és gátoltam saját magamat, lehet, sőt biztos! Bejártam egy jó pár utat, jó párszor, tapasztalatom mégis kevés. Növök fel és egyre világosabb minden, tisztább, mint amikor megtörlöd a szemüveged, és sokkal tisztábban látsz, csakhogy a tiszta látás nem mindig kedvező és nyerő. Nem az. Ahogy növünk fel, a korral járnak a felismerések, a gondok, a különböző fajta örömök és keservek, adrenalint okozó történések, hirtelen feltörő könnyek, hezitálás, boldogság - vagy annak keresése, vagy annak felállítása - az élet nagy kérdései, csak úgy a semmiből feljönnek a felszínre, a lelkünk tengeréből. Annyi gondolat, és megválaszolatlan kérdés, kevés az érvelő válasz ebben a világban, és sok a megmagyarázhatatlan idea, elgondolás, történés, tett.  |
| Hősök tere |
 |
| Fiúmei út |
A szél
Rég nem írtam, fáradt vagyok, fáj a szemem, itt ülök a gép előtt, megláttam ezt a kis "Blogger" jeligét, és rákattintottam, úgy érzem írnom kell, megbántottak, elárultak, persze biztos megérdemlem, de azért nehéz erre koncentrálni és el is hinni, mert ki gondol éppen arra, hogy ő tehet mindenről?
A problémák ránk zúdulnak, hirtelen jönnek és olyan felhőssé és borússá teszik életünk egét, hogy azt érezzük, már egy szemernyi napfény sem fog besütni ezen a komor, szövevényes hálón. Automatikus ilyenkor a hibáztatás, a hibás keresése. "Valakinek felelnie kell a rosszért, nehogy már én legyek a hibás, az nem lehet!"- mondja az ember. Mondja mindenki. Hamisan ítélünk, néha vannak jó tippjeink, de hosszútávra én személy szerint nem ajánlom, nem jön be, mint a lottó, vagy visszanyered az árát - jó esetben többet - vagy elveszíted a játékot. Miért lottóznak az emberek? Mert bennük él a remény, ezért kell újra és újra felállunk, küzdeni a világgal szemben, a megpróbáltatásoknak elébe nézni, felvenni a harcot, magunk miatt. Sosem tudhatod mikor jön be az élet, 'hisz nem közölte veled, mikor leszel sínen, mikor lesz béke. A halált sem tudják percre pontosan megjósolni, mert az élet ... kiszámíthatatlan.
2012.04.20. -13:00-14:00 között
Nekem nagyon fontosak a barátaim, de már nem tudom kit, kiket nevezhetnék annak, lehet vannak sokan, akik azt mondják: "A barátom vagy." - utána meg a hátam mögött ki tudja miket hallatnak rólam - nem jó értelemben. Most is ez volt a baj, hamar megbíztam valakiben, hamar őszinte lettem vele, hamar kedves, hamar barát. Hát semmi értelme nem volt, hazudott nekem, mondott dolgokat a hátam mögött.
2012.05.05. |
| Help me please |
Valaminek/valakinek a hiánya olykor, néha, gyakran, sőt talán mindig, elviselhetetlen lehet. Egyre jobban, ahogy növök fel, kezdem látni a magam mögött hagyott életet, látom azt, hogy mennyi minden megváltozott, hogy mi rossz és mi jó irányba. Sokszor elköltöztünk, voltak bonyodalmak, vannak is. Nincs is már igazi otthonunk, ami volt régen. Alsópetényben laktunk, nagyon sok ideig, ott nőttem fel, ott töltöttem a gyerekkoromat, ott cseperedtem fel, onnan származik a legtöbb boldogságot és örömet nyújtó emlékem. 
 |
| Kegyelmed, mint napfény árad rám! |
Nos, akkor mesélek egy kicsit. Anyummal nagyon csúnyán összevesztünk, persze úgy, hogy ő a hátam mögött mondta el a sérelmeit velem kapcsolatban apumnak és a nagymamámnak, a mama elég erős személyiség és paprikás természet, de meglepő módon nem támadt rám, hanem normális volt, szintén hálás lehetek az Úrnak. Anyu úgy haragudott meg rám, és úgy keltettem düht a szívébe, hogy nem is beszéltünk már egy jó ideje. Nos, amiket dolgokat mondott nekem mama, fojtogatott a sírás, de amíg vele szemben ültem, ezt hajtogattam: "Ne sírj Miri, ne sírj, nem szabad!!!" - nem sírtam. Felálltam, mondván eszek valamit, aztán mégsem ettem, a könnyeim ellepték az arcomat, folytak a számba, nagyon zokogtam ... Inkább elrohantam itthonról, és mentem le Pécelre (ahol a tifi van) és a buszúton, kb. majdnem másfél órán keresztül csak sírtam. De tudjátok mit volt az érdekes? Nem voltam ideges, szerintem, a könnyek amiket ejtettem, lenyugtattak, megnyugtattak, nem tudom hogyan történt, nem is voltam ideges anyura, nem is hordtam el magamban mindennek, hanem rájöttem, igaza van. Hazafelé menet, nagy boldogságom és szeretetem közepette, írtam neki egy sms-t, amibe nagyon őszintén bocsánatot kértem, leírtam, hogy ő a legfontosabb, és hogy teljes mértékben igaza van azokban a dolgokban, amiket a mama mondott. Nem írt vissza... Nem is hívott fel. Nem értem mi van. Ennyire haragudna rám? Rossz. Na mindegy, ez van, nem tudok mit tenni.
Tegnap leszálltam a buszról, mentem a másikhoz, azt hittem tök elérem meg minden, erre nem, fél órát vártam a következőre, de ez is okkal történt, mert jobb is, hogy nem mentem el az előbbi busszal. Tehát ültem a megállóba, és csak hálát tudtam adni, hogy nincs hideg, nem fázom és hogy boldog vagyok. Ez is egy nagy fordulat, nem puffogtam, hogy várni kell egy jó fél órát, hanem elfogadtam nyugodt szívvel és jó is volt ez a várakozás. Leült mellém egy elsőre hajléktalannak titulált, roma származású nő az "élettársával" vagy nem is tudom kijével. Tegnap tifin az ítélkezésről volt szó, hát ehhez tartottam magam. Ültem, el kezdtem lóbálni a lábam, mert unatkoztam, és felém fordult és megkérdezte: "Ne haragudj de... ideges vagy?" - mondtam, hogy egyáltalán nem, csak unatkozom. Ő: "Csak azt hittem, hogy ideges vagy, amiatt ideültem." - mondtam neki, hogy dehogyis, ilyenről szó sincs! Ő: "Akkor jó, adjon neked a jó Isten egészséget, boldogságot, mosolyt a szemedbe és nem könnyeket..." - és még mondott sok jó dolgot. Én így totálisan ledöbbentem, tehát így, kiakadt a szemem. Megkínált cigivel, mondtam, hogy nem dohányzom (pedig úgy rágyújtottam volna, de sikerült nem megtennem!), udvariasan visszautasítottam. Mondta, hogy aznap este szabadult a börtönből, 6 évet ült, és hogy fél az emberektől, fél feléjük nyitni. Azt is mondta, hogy előtte a Hit gyülekezetbe járt, de mondta, hogy most már nem merne visszamenni. Mondtam neki, hogy én Kármel gyülekezetbe járok (meglepődött nagyon) és hogy tudom melyik gyülibe járt, meg ilyenek. Megkérdezte hány éves vagyok, mondtam, hogy 18 leszek szerdán, és csak nézett egyet, kicsit ittas volt, de hát most mindenki leereszthet egyszer, és aznap este szabadult!!! Meg hát amúgy is, az ítélkezés nem a mi feladatunk, hanem Istené, ezért nem is ítéltem el, boldog voltam. Szóval elég érdekes volt a tegnap estém, már csak az estémről tudok ennyit írni, mert napközben semmi nem történt... Unalmas szürke hétköznap volt, mint két héten keresztül mindennap, még a hétvégék is. De most megint felkelt a nap, bár most be van borulva, de a lelkemben fényt érzek és szeretetet. :)
Amikor már megfojt az emberek szeretete, amikor már azt kéred a másiktól, hogy hagyjon békén, amikor már fuldokolsz a törődésbe és az odafigyelésbe, akkor kicsordul a pohár. Nem bírom, nem bírok élni, ennyi ember között, utálom az embereket, nem tudom honnan jött fel ez az érzés, de most nagyon eluralkodott rajtam. Megyek az utcán és nem tudok szeretettel nézni a másikra, egyszerűen, egy olyasfajta gyűlölet ült meg a szívemben, amit egyszerűen nem tudok kirobbantani. Nem akarok ilyen lenni, megint züllök, nem érzem Istent, nem is keresem mert úgy érzem nem kíváncsi rám. Egyedül vagyok, magamra maradtam. Van körülöttem sok segítő kéz, akik nyújtják karjukat felém, de én nem kérek belőle mégsem. Úgy érzem, ez az én harcom, egyedül kell megvívnom, egyedül, vagy Istennel vagy nélküle. EGYEDÜL! Ez a szó megborzongó érzéseket kelt bennem, félek tőle, félek a magánytól, attól, hogy egyedül vagyok, félek a világtól, és ezt az érzést durvasággal, haraggal és gyűlölettel próbálom kompenzálni. Sok embert eltaszítottam magamtól, ellököm őket, talán szándékosan. Azt kapom amit megérdemlek, amit én tettem másokkal, most visszafizetik. Hát, koránt sem jó. De muszáj felállnom és folytatnom, de most el vagyok veszve. Elegem van, az élethez fikarcnyi kedvem sincs. Még lélegezni sincs erőm. De minden könnyet amit eddig ejtettem, az Úr a kezében tartja, jó helyen vannak, Ő tudja mi miért csordult.
Üdv!
Egyébként, az az elmélet sem igaz, hogy a nők bonyolultabbak, mert nem minden esetben. Van egy legjobb fiúbarátom, és hát, egy haladóknak ajánlott, nehezen összeállított, elég hosszú és kekeckedő keresztrejtvénnyel tudnám összehasonlítani. Ő a semmin idegeskedik, megy a maga feje után, büszke és makacs, túlspiláz mindent, ami egyszerű és könnyen eldönthető. De akkor maradjunk a keresztrejtvénynél. Ha én például nekiveselkedek egy rejtvény megoldásához, akkor mindenáron ki akarom deríteni, hogy ez mit jelent, az mit jelent, ebből most mi jön ki, ez a betű stimmel-e, stb. Az emberek is. Mindenki szeretné, sőt inkább akarja tudni azt, hogy mit gondol róla egy adott személy, legyen az egy barát, egy osztálytárs, egy tanár, egy főnök, egy munkatárs, egy utas, egy járókelő, egy idegen, egy ismeretlen az utcán, egy etnikum, egy titkos szerelem, fellángolás, testvér, szülő. Mindenki szeretné tudni, látni, mi van a másik fejében, mindenki kíváncsi.
Jó Reggelt!
Óda, az én Uramhoz
Azt akartam amúgy mesélni, hogy vasárnap engem az Úr annyira feltöltött erővel és hittel, hogy az valami hihetetlen. Én aznap, nem fáztam, nem voltam ideges, nem beszéltem csúnyán, teljes szívemből imádkoztam és dicsőítettem az Ég és Föld Urát, jó kedvem volt, mosolyogtam, viccelődtem, kifejezve: jó volt a saját társaságomban lennem. Ami fura, mert rég éreztem ilyet. Ha a többiek fáradtak, csüggedtek voltak, nekem akkor is járt a szám, és az az igazi Miri. Ez. Aki élettel teli és az öröm hirdetője, erre születtem, hogy boldogságot hozzak az emberek életébe! Most már tudom. :)