Üdvözlet.
 |
| Az ihletadó |
Rájöttem megint, hogy ez a pozitív gondolkodás nálam nagyon bejött. Próbáltam már sokféle "irányzatot" követni. Itt csak magamat kell követnem, a pozitív oldalamat. Annyira próbáltam most is kétségbeesni, kesernyésnek és kifacsartnak lenni, de ahogy eltelt egy kis idő - kb. 10 perc - azon kaptam magam, hogy mosolygok, és könnyű szívvel lélegzem. Annyira megtanultam azt, hogy a rossz elmúlik, a rossz dolgok elsuhannak felettünk, mint a tomboló viharok, hogy már akaratlanul, tudat alatt is tudom, hogy a nap egyik kegyes, ismerős és mosolygós sugara megint rám vetül. Nagyon jó érzés. Amikor úgy érzed, bármire képes vagy, amikor erőd belülről jön, és nem kell másokra reménytelenül számítani, amikor tudod, hogy egymagad is elbánsz valamivel, és aztán fokozatosan ez odáig fajul, hogy már mindennel elbánsz egyedül is. Régen féltem, futottam másokhoz. "Segíts, mit tegyek, nem tudom, elveszek..." De senki sem segített. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, a legnehezebb, a legfontosabb, ezt megtanultam. Ezért próbáltam felnőni a világhoz, igazodni, bár belül mindig egy lázadó gyermek fog rám visszaköszönni, amit nem akarok kiiktatni soha.
Tényleg csodálatos dolognak tartom azt, hogy az életemet csakis én, egyedül változtattam meg. Nem kellett hozzá senki. Régen elég gázos szitukba tudtam kerülni, emberi kapcsolatok terén. Talán ők kellettek ahhoz, hogy megembereljem magam és felnőjek végre, hogy a sarkamra álljak és merjek lépni, változtatni. Új embereket, helyeket ismerek meg, új tapasztalatokat szerzek, új dolgokat tanulok, és ez pezsdítő, egy alapos elmefürösztés, kiszakadás egy eddig szokványos és jól kiismert közegből. Nagyon leakartam már érettségizni, egyrészt a stressz miatt, másrészt a matek miatt, és harmadrészt pedig a közeg miatt, amibe voltam már vagy 5 éve. Fáradságos utat jártam be. A javamra vált ez a sok "jóember". :D
One step back. Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy a lélek tisztító kúrákon esik keresztül, önmaga kezdeményezi, ha már úgy érzi, túlcsordult a pohár. Nekem most túlcsordult, valahogy a rossz, nyugtalanító gondolatok előnyt élveztek, és megszálltak. Tisztára, mint valami háború, bár az, folyton csatázunk, a gyakorlatban, legbelül is. Betelt a poharam és sírtam, és dühös voltam, és örvénylő vihar támadt bennem, ami alatt józan eszem és kedves szívem csak félve vert tábort, de maradtak. Kivárták, hogy elvonuljon a tomboló orkán, és kisüssön a Napom. Kisütött a Nap, a kinti világban is, belül is, mintha az időjárás is kivárta volna, hogy elvonuljanak a sötét felhőim kapálni, és kisütöttek, hogy felvidítsanak, hogy feltöltsenek, hogy megmosolyogtassanak, hogy melengessék azt a könnyel áztatott, kissé tépázott szívet. Ez a csodálatos, amikor tudod, hol a határ, amikor inkább nem beszélsz, csak hagyod, hogy elöntsön, amikor nem szabadkozol, hanem csak hagyod, hogy átvonuljon a rossz felhők egysége feletted. Írtam már, hogy az egyensúly ugye nagyon fontos. Gondok mindig lesznek, amik felhalmozódnak, amik toronymagasságúnak tűnnek, "megoldhatatlannak", "lehetetlennek", de az önmagadba vetett hit és belülről fakadó erő kettősének falán semmi nem tör át, ezt megígérhetem. Csak egy kicsit megülsz, megfáradsz a folytonos talpalásban. Én most megültem, egy kicsit pihentem, kiürítettem a lelkemet, és elengedtem azt, ami folyamatosan felgyülemlett, fokozódott. Minden gondnál el kéne sírnom magam? Hát a régi Miri simán megtette ezt napi szinten úgy 3x is, ami puhány magatartásra, gyenge jellemre vall, és én azt mondtam, ezt nem tűröm, nem leszek lekvár, ami megremeg minden dobbanásnál. És ennyi, nem lettem továbbra is remegő lekvár, hanem sütésálló jam lettem - ahogy ez a nevemből is adódik.
Ezek a dolgok úgy hatnak, könnyű összeszedni őket, írni akartam, és ha ismétlem magam, hát hadd tegyem, mert csak belevésődik valaki eszébe. Ez nem térítés, ez a lelkem útjainak nyomon követésére egy teljesen ideális megoldás, vagy akár egy ember lelkének utazásait foglalhatja magába, hogy ne legyek önző. Szeretek mesélni, megosztani tapasztalatokat, olyan dolgokat, amiket alkalmaztam és jót adtak vissza. Ezzel az új gondolkodásmóddal megint csak káprázatban égek, és pompában. Egyre csak ámulok el, hogy mire, mikre vagyok képes, és még mire lehetek. Vágyom a tudást, a kemény munkát, a lehetőséget, és nem akarok kibújni alóla, vagy meghátrálni. Nem sajnáltatom magam semmiért, mert ha a rosszra gondolok, vajon eltűnik-e?! Nem. Akaratlanul is felnagyítjuk a rosszat és bennrekedünk a sűrűjébe. Mindig legyél pozitív, akkor is, ha hétfő reggel van, zubog az eső, dörög és villámlik, leöntötted magad kávéval és dagadó szemeid a fáradtságtól szinte majdnem kiesnek. Ha akkor is tudsz mosolyogni, barátom, te egy boldog, higgadt ember vagy.
Embert próbáló napok elé nézünk megannyian, de ha megtanulod alkalmazni a saját belső erődet a rossz dolgok eltántorításának érdekében, hogy szembeszállj azzal, ami majdnem ellep, akkor minden sokkal, de sokkal könnyebb lesz a további életedben.
Sosem késő mosolyogni, és mindig van rá alkalom.
Mosolyogj!
M.
