Ezt még elviselem...

Ezt még elviselem...


Nyugodj meg szív, kerekedj felül,
Legalább nem tudja senki, mi zajlik belül...
Akármilyen nehéz, de ennek örülj,
S vigyázz a hévre, meg ne őrülj...

Tudom, hogy nehéz, hogy kiszakadnál,
Tudom, hogy belőle minden érzést kifacsarnál,
Tudom, hogy belehalnál a széthasadásba,
és várnád a végső utazást a nagy pumpálásba...

Ha ez szíved vágya, ne dobogj többé,
Menj, elengedlek téged, szabad vagy.
Hagyj el, hisz' csak szomorúság, mi ér,
Robogj el, integess, ha a vonaton vagy.

Majd megpróbálok szív nélkül élni,
Megpróbálok tüdő nélkül lélegezni,
És majd én leszek a leghidegebb lény,
Akinek nem jutott a világon fény.

Majd én leszek az, aki egyszerre csak kiégett,
Mielőtt meggyulladt volna a szeretet kanóca,
Aki tudta nélkül is, folyamatosan csak vétett,
De mit tegyek, olyan nehéz az élet minden próbája.

Mit tesz velem, szétszakajt, minden tagom elgurul,
Eldobál, mócsingon rágódik az egész univerzum,
De nem baj, ezt még elviselem, majd lesz másként,
Mit tehetnék, várok, a körforgás szolgájaként.

Pedig én is vendég voltam, emlékszem, csodás volt,
Márványlapok, üvegpalota, ezüstös, kerek Hold,
Volt ott egy tó is, és egy szökőkút, meg madarak,
Istálló is feküdt az idillben, benne lovaknak elhintett abrak.

Minden ablak kerete aranyos volt, és függönyös,
Mint az a vízesés, ahol a világnak vége leömlött,
Hajj, de zúgott, ide hallom, talán mégis érdemes,
Kivárnom a gúnyos, sötét korszakot, de rémes.

Nehéz elviselni, levegő és szeretet nélkül,
De ha kitépte valaki, és neki kell, vigye emlékül...
Ezt még elviselem, csak jöjjön el az utolsó csepp,
Ígérem, sosem ízleltek majd olyan édeset!

Gazdagabb leszek, mint bármely király, vagy cár,
Mit beszélek, hisz' egyre gazdagodik belül a kincstár,
Kincseim; a szeretet, a mosoly, az ölelés, a türelem,
Ami elhervad, bimbózik, kinyílik, mi édes rózsát terem.



Budapest, 2014.05.06.