Volt egy fiú, Ira, kinek nem volt párja,
Véreres volt mindig a mélykék szempárja,
Zongorált és vállára repült a varja,
És feszült arccal a kávét kavargatta.
Ira arcán táncoltak az ideges idegek,
Halántéka hol hol meghorpadt, bemélyedt,
Vak is volt ám Ira, sőt világtalan is talán,
De mégis élt a boldog ideológia alapján.
Nagy harcokat vívott Ira, kinek nem volt párja,
Tükörképe felcsillant, látta, ez a vértenger árja...
Messzi partokra sodorta, a tenger nedves árja,
De ott volt a parton, az ő kedves kis párja.
Békét lelt Ira, mert akadt neki egy barátja,
A csendesség messzi zuhataga, nesze, árnya,
Csónakjában elengedte magát, és hagyta,
Hogy a vízesésről lezuhanó víz porrá zúzza.
Kimosta a lelkét Ira, el is érte a szeme világa,
Gondolta, nem vesztett semmit, hogy nem látta,
Hogyan élt, hol volt, hová került, de a szívével,
Mindig is tudta, mi hoz neki nyugalmat idővel.
 |
| Way to Happiness |
Ez talán az egyik kedvenceim közé sorolható, dobogós alkotásom. Ira-t Ira Gershwin ihlette, bár csak a nevet vettem tőle. Elnyerte tetszésemet az első pillanatokban. Ira egy vak személy, aki a zongorának élt, aki mindent szépen élt meg, a séma szerint, rendesen, normálisan - ha szabad így megnevezni. Annak ellenére, hogy szeme világát már születésekor elvette tőle az Ég, a lelki világa tajtékzó tenger volt. Erre ugyebár utal is a harc szó, a sodrás, a tenger, ahogy elöntenek az érzelmek... hisz' mindenki ismeri ezt, miért is magyarázom... A végére pedig lelki békét, és örök nyugalmat kapott, hogy becsülte az életet, amit a világegyetem adott. Bár félig élt csak, s ez adott, sokat dalolt, az életről és énekeket szőtt a létről.
Minden egyes zongorabillentyűt érzett, érezte a velejében, a zsigereiben, szimbiózis jött létre. Egyszer csak szublimált minden további nélkül. Felszállt oda, ahonnan jött, ún. visszatérés ment végbe.
M.
