Az időről

Az időről


Hideg volt, lábaim teljesen átfagytak, 
Minden egyes porcikámban eláradt, 
Beporosodott minden vérköröm,
Ijesztő volt minden fél öröm...

Émelyegtem, húzott le a fejem,
Felnézni gyakran nem mertem...
Vártam, hogy lekapcsolódjak,
Szemhéjam alatt volt a barakk.

Menekültem az érzés elől, emlékszem...
Az idő nekem akkor lett képtelen,
Felfoghatatlan és emészthetetlen,
Belém harapott s legbelül elterültem.

Nyitott szemmel képes voltam elaludni,
Míg más próbált az időről tanítani...
Ébren álmodtam, félelmetes volt és rideg,
Elszakadtam mindentől, mi rohamosan sietett.


Bp, 2014.02.23.

Az én boldogságom

Az én boldogságom  


Boldog vagyok, ha egy perccel is korábban kel a nap,
Boldog vagyok, ha lelkem ordító tengere, kicsit leapad,
Boldog vagyok, ha bennem az üvöltő szelek simogató szellőkké szelídülnek,
Boldog vagyok, ha szilaj szívem nem szorong, csak vágyja a szeretetet.
Boldog vagyok, ha szomjamat olthatom, hideg, friss vízzel, 
Boldog vagyok, mikor egy perzselő napon árnyékba jut bajos fejem,
Boldog vagyok, mikor adhatok magamból, a szívemből egy darabot,
És boldog vagyok, ha ez segít, és valakinek hasznos.
Boldog vagyok, ha valakinek mosolyt csalok az arcára,
Boldog vagyok, ha ölelésemmel deres szíveket olvasztok,
Boldog vagyok, hogy ha gondolok az édes családomra,
S boldog vagyok, mikor puha párnámra fejemet lehajtom.
Boldog vagyok, mikor felkelek reggel, és a nap is velem kel,
Boldog vagyok, mikor az eső csak békésen szemetel,
Boldog vagyok, mikor mosolyt, kedves szót kölcsönöznek,
Boldog vagyok, mikor hosszú idő után először biciklizek.
Boldog vagyok, hogy vannak dolgok, amiket nem feledhetek,
Boldog vagyok, mert tudom, mindenhol jelen van a szeretet,
Boldog vagyok, mert érzem, szeretteim szüntelen szeretnek,
Boldog vagyok, mert a remény soha el nem engedte kezemet.


Budapest, 2014.02.10.

Sosem akartalak annyira szeretni...

Sosem akartalak annyira szeretni...


Sosem akartalak annyira szeretni,
hogy jelenléted nélkül ne tudjak élni,
hogy minden dolog elértéktelenedjen,
a nélküled való lét fényében...

Sosem akartalak annyira szeretni,
hogy máglyára dobjam érted szívem,
hogy hagyjam, hogy elégjek szemedben,
s hamvaim is téged szeressenek szüntelen.

Sosem akartalak annyira szeretni,
hogy lángoló lelkem még az eső se tudja elmosni,
hogy katlan ereimben buzogó vérem,
ne oltsa ki semmilyen folyam se idebenn.

Sosem akartalak annyira szeretni, 
hogy veled a szívverésem az egeket ostromolja,
hogy rengjen a föld, s behorpadjon a talaj,
csillapíthatatlan szerelmemtől megálljon a moraj.

Sosem akartalak annyira szeretni, 
hogy a tenger mélye is meghalljon sírni,
mikor hiányodban úszok, tengődök, 
mikor várni rád már nem győzök.

Sosem akartalak annyira szeretni,
hogy a világot képes legyek keblemre ölelni,
hogy a felhőket rózsaszínűre fessem,
s gondolkodás nélkül odaadjam éltem.

Sosem akartalak annyira szeretni,
hogy életem már csak rólad szóljon, mindig,
hogy örökké te járj a fejemben,
s érintésed érezzem mámoros testemen.

Sosem akartalak annyira szeretni,
hogy szám akaratlanul is mosolyra gerjedjen,
s mikor meglát szemem, szám dalra fakadjon, 
s lelkem legbelül pezsgőt bontson.


Budapest, 2014.02.09.

Téli idő

Téli idő


Hogy elment az idő ma is...
A Nap nem rég fedte fel magát,
Nem rég dugta ki takarója alól orcáját,
S az olykor rút, hosszú idő elillant...

Fagyos a levegő, s megfagyott leheletem
oly gyorsasággal távozik belőlem,
Szinte kiszökken setét tüdőimből,
szinte menekül, s vágyja a szabadságot...

Szinte én is már-már lehelet vagyok,
egy kevés, mindennapos lételem,
egy csipetnyi vágy, egy halvány,
szemsarokból elhintett pillantás...

Lenge selyem, mi leng a szélben,
Szárad a kötélen, s ahogy leng,
Megfagy e kedves anyag a télben,
úgy hiszem, az életem is így teng.

Holdfényes hatású naplemente...
Hosszú nappalok, merre jártok?
Minden komor, hűvös és szürke...
Finom, könnyed szelek; hiányoztok!

Bár a szépsége a Télnek tagadhatatlan,
S hidege fogcsikorgatóan kibírhatatlan...
De mégis szépek hókristályai, s annak elegye,
S ilyenkor hívogatóbb, kedvesebb az otthon melege.

Ilyenkor vágyaim közt elsőként szerepel,
Egy mézes csupor, mi teli főzettel,
Téli italnak is nevezném, hisz' felperzsel,
Átjárja testem, miként a drog keveredik a vérrel.

Édes, ilyenkor lehetetlen ízt kölcsönöz,
Gondolok itt gyümölcsekre, mik elfagytak,
Felhörpintem, ím a garaton hömpölyög,
Ez a varázslé, mivel a kezdetektől itattak.


Budapest, 2014.02.02.

Élet, halál

Élet, halál


Kedves kis gomolygó füstfelhő,
Mi szobámba terjeng s beállt,
Felettem őrködik a feketéllő,
Lámpafényes éjszakákon át.

Utcámról szűrődik némi nesz, hang,
Némi zaj, kutya, macska, részeg,
Szemközt a temető, megannyi sírhant,
Kit elvitt az élet, mi csak édes méreg.

Az utca végén ritkás, de mégis erdő,
Másik végén kórház, mi bomladozó,
Minden halál az utca elejéről eredő,
S mindenki az utca végén álmodozó.

Életútként fut végig két kerület közt,
Ez a forgalmas, szűkös útszakasz,
Mi elválasztja a holtat s az élőt,
Budapest sebes testén ez a tapasz.

Sebes, hisz' erdeiben sok a róka,
Ravasz, és számító példányok,
Beléd mar villogó fehér foga,
Lásd meg, szavaitól okádok.

S a kedves Duna... Hogy bírod?
Meddig tűröd még, édesvízű folyóm?
Ki vagy, a város gerince, visszasírod,
Tisztavízű folyamod, mi buzogott mohón...

Ím, most nem kapod meg testemet,
De ha elmúlok véletlen, Tiéd leszek,
Elhintetem magamat, mint a szeretetet,
S akkor Veled együtt útra kelek.

Itt hagyom lelkem e neszes, zajos utcán,
Minek vége az élet, s az eleje a halál,
Miként az eleje mindennek élettel indulván,
S halállal végződik be minden parány.

Budapest, 2014.02.01.