Egy fura csütörtök délutáni tea mellé
Ültem a fotelomban, és néztem ki a fejemből,
Aztán felálltam, és odamentem az ablakomhoz,
Céltalanul néztem ki, s üveges tekintetemből,
Egy elkapott pillanat mérhetetlenül áthatott.
Én voltam az, aki csak állt ott,
Ki a kezdetektől mindenkit áltatott,
Majd csúful tömegeket ámított,
Pedig ő csak szeretetet áhított.
A megértésért futott hajsza számára a végét érte,
Az elfogadásért folytatott fogócska elkapatott,
A vélemények tömegében, ő csak azért is kergette,
Azt, amiről egész életében oly annyira álmodott.
-------------------------------------------------------------------------
Estét!
Sokszor érzem azt, hogy csak ülök, céltalanul vagyok, unalmas az életem, nem kezdek magammal semmit. DE! Arra fel sem figyeltem, hogy amikor ezeket érzem, talán ennek kéne örülnöm a legjobban, mert ez a teljes nyugalom, amikor csend van, persze alapzajok vannak, például a hörcsögöm, vagy az óra kattogása, de amúgy csönd van, és olyankor, annak a végeláthatatlan háborúnak is vége egy időre. De mégis úgy fogom fel ezt a teljes és megelégedettséggel telített nyugalmat, mint egy borzasztó véget nem érő unalmat, aminek keresem a módját, hogy elűzzem. Ilyenkor gondolkozom, de van, amikor csak ülök, és nézek körbe. Felmérem mim van, akárhová nézek, emlékek százai ugranak be, van, amelyik nem hagy nyugodni, van, mit elfelednék, van, ami megmosolyogtat és újra meg újra megélném.
Belül van csend. Ha csend van, az durva, mert nekem mindig jár az agyam, embereken, dolgokon amiket láttam/látok/megéltem. Semmi sem hagy nyugodni. Összevetem a történteket az én agyszüleményeimmel és DURR, megszületik a hülyeség, a képzelt dolgok halmazában.
Ennyi volt hosszú idő után, ez is több, mint a semmi.
M.
