Üdv Kedves Olvasóközönség!Úgy tartom, hogy egy ideje már, egy szuper periódusát élem az életemnek. Szinte minden színterén eluralkodott a boldogság, a tökéletes idilli állapot. Sok verset írtam, de azon kaptam magam, hogy jó körülmények között nem tudok írni, a jót annyira nem tudom papírra vetni, mint a mélységesen megélt rossz érzést, felkavaró történést. Most mégis sikerült eljutnom egy érzelmi vihar kapcsán oda, hogy írnom kell, nem bírtam ki, jöttek a szavak. Közhelyes, egyszerű költeményre sikeredett, ámbár teljességgel tükrözi szívem vágyát, búját, baját.
Jelenlegi helyzetem vázolom: 2 szobatársam van, az öcsém és a legjobb barátom, de ahogy a legjobb barátom továbbáll, jön a legjobb barátnőm - tudni kell, az érzelmi viharnak ehhez semmi köze, pusztán boldogság rohamom lehet tőle.
Egyszerűen annyira elmondhatatlanul jó érzés, hogy ha hazaérek, mindig van itthon valaki, akivel lehet kommunikálni. Szociális személyiségemből adódóan igénylem az emberi kapcsolatokat az életem minden színterén. Igen, lehet, hogy nem bírnám ki a magányt, bár fontos, hogy az ember összhangban legyen magával, és úgy érzem, ahogy telt múlt az idő, sikerült eljutnom egy ilyen szintre, hogy kimondjam, szeretem magam. Folyamatos formálódás és marha nagy szorgalmat és kitartást igénylő transzformáció és utazás áll még előttem. Önmagunk fejlesztése, az önmagunkról való gondoskodás, lelkünk ápolgatása, s közben a körülöttünk lévő emberek feljebb segítése, és a szeretet ami körbevesz... Úgy hiszem, ezekkel minden lehetséges. Jó ideje nem ismerek már félelmet, nem ismerek lehetetlent. Ezt jó részt az segíti elő a mai napig, hogy próbálom önfejű, makacs fejemet lejjebb hordani a jó ügy érdekében. Próbálkozom... Makulátlan ember nincs. Én is olyan vagyok mint bárki, talán kicsit komplexebb, bonyolultabb.
Lényeg a lényeg, írtam, VÉGRE! Nem bánom a vihart, hiszen a vihar mindig elvonul, utána kisüt a nap, felszárad az eső. Hasonlatos ez egy pillanatnyi mélyponthoz, szomorúak leszünk, beborulunk, sírunk kicsit, aztán megnyugszunk, s a könny felszárad, szublimál. Most sem volt másképp, és nem is volt kérdés, hogy a "padlóról" felálljak. Nem is volt igazi padló az, csupán egy kisebb lépcsőfok, mire visszazuhantam. Ide is eljutottam, hogy önerőből felálljak, továbbmenjek, a kijelölt úton járjak tovább, nem is gondolkoztam a lejjebb szinten való ácsorgáson, időzésen, egyből léptem feljebb, egyből elrendeztem a dolgomat belül, egyből továbbálltam. Ehhez a 180°-os fordulathoz viszont elengedhetetlen volt a családom és a barátaim szupportja, nélkülük semmi volnék. Most az van, hogy ha jön egy megoldandó feladat, már nem is a problémán magán kesergek - csak akkor, mikor ajtóba állít -, hanem a megoldást kutatom, hogy lehetne orvosolni, mi a varázsszó, a varázstett. Mit tehetnék? Nem pedig: jaj szegény én, de rossz nekem. "Nincs lehetetlen, csak tehetetlen."
Nincs probléma, csak kapuban várakozó megoldás. Annyira várja s vágyja, hogy kifundáljuk, észrevegyük. Van, aki saját magát vakítja meg, tükröt mutat a magában rejlő napnak, s elsötétülnek szemei, ezért nem bír továbbállni, gátja önmagának. Summa summarum, nem húzom, íme hosszú hónapok után újra felleltem magamban a költőt, a véna kidudorodott.
Íme a versem, olvassátok jó szívvel:
Ostrom ellen pár szó
Mikor felüti fejét a gőg,
S szívem partját szomorú habok nyaldossák,
Hívlak téged, hogy elűzd őt,
Az élet kételyeit, igazságtalanságát.
Mikor nem talállak magam mellett,
Mert sebeztük egymást szavainkkal,
Akkor megállítanám a jelent,
S visszarohannék nagy irammal.
S megmásítanám éltünk azon perceit,
Mikor bántottunk, mikor értelmetlen volt,
A gőgös, mámoros fej merszeit,
Szétbombáznám, mi minket lerombolt.
Ostromolható várrá akarok válni,
Erős falú kőtömbbé, mi körül várárok,
Amin csak mi jutunk be megszállni,
Ha jönnek a házsártos gondolatok.
Sárkány lelkünktől megóvna minket,
Lovagi szenvedélyünk, s az akarás,
Hogy vigyük egymást tűzön s vízen,
Míg meg nem értjük, mi a szó: haladás.
Budapest, 2016.02.07.
M.
