Félek az emberektől. Félek felszállni egy buszra, villamosra, akárhova bemenni, odalépni valahova, sétálni, élni. Félek, hogy minden lépésemet alaposan megnézik, engem is, elkönyvelnek, kombinálnak, összevetnek emberekkel, felcímkéznek. Lehet paranoiás vagyok, megőrjít. Nem tudok úgy elmenni valahova, hogy ne érezném azt, hogy figyelnek, megjegyeznek és felmérnek. De miért hiszi magát mindenki különbnek a másiknál? Tudtommal egy fajból származunk, egy testfelépítésünk van, a szokásaink is szinte ugyanazok, a gondolataink is, csak mindenki máshogy keveri őket és máshogy mutatja. Az olyan emberek, akik lenéznek mindenkit, mit érezhetnek belül? Nem tagadom, bevallom, és szégyenlem is, én is lenézek embereket, kinevetem őket, ha esetleg mások mint az elvárt norma. Lehet ezt kapom vissza, és nagyon fáj. Sosem leszek átlagos, ezt már tudom, mindig kritizálni fognak valamiért, nem lehetek mindenben jó, és mindenki elvárásainak megfelelő személy. Élni szeretnék kötöttségek és aggódások nélkül. Szeretem azokat, akik törődnek velem, és azokat is, akik bántanak. Ez hogy működik egyébként? Minél durvább és sértőbb hozzám valaki, annál jobban szeretem és ragaszkodom hozzá. Ez nem valami jó pont. Mondjuk én is néha meglepődök magamon, azokat bántom a legsúlyosabban - nem testileg - akiket a legjobban szeretek. Például az öcsémet. Mindig csúnyán beszélek hozzá, úgy beszélek vele - bocsánat a kifejezésért - mint egy darab szarral. Ilyenkor sírni tudnék, hogy mekkora szörnyeteg vagyok, de még ennek ellenére is kiáll mellettem, ott van, és szeret. Hol van ilyen ember még? Annyira szeretem, az én véleményemre ad a legjobban, tőlem kérdez mindent, érzem, hogy felnéz rám. Persze néha felesel és bunkó húzásai vannak, de ezt meg is érdemlem, sőt többet is megérdemelnék. Hányszor bántottam... Megborzongtam. Most az írás közben eljutottam oda, hogy felbukkant egy újabb kérdés. Vajon létezik a karma? Mert akkor ez a karma műve. Észre kell vennem magam, és jól helytállni a helyzetekben, de könyörgöm, kinek sikerül ez?
Félek az érettségitől, pedig még van két évem. Félek attól, hogyha így folytatom, egyedül maradok, és senki sem fog megtűrni maga mellett, mi is a teendő? Változtatni kell. Elkezdeni a legnehezebb, de majd, ha elérjük a célunkat, és visszapillantunk, meglátjuk, hogy mentális egészséget és helyreállást szereztünk, bár kinél mi az eredmény. Én szinte semmihez nem tudok hozzákezdeni, mert már a leges legelején abbahagyom és feladom, kifogásokkal próbálom meggyőzni magam, okokat keresek, hogy válaszoljak magamnak. Yepp. Igen, ilyen, ha röpködnek a gondolatok. Átláthatatlan, egyik témából a másikba csapó.Köszi az olvasást, jó éjt!
M.
