Nem tudhattad...

Nem tudhattad...

Nem sejtetted, hogy elveszíthetsz,
Ahogy azt sem, hogy pillantásod ítélőszéke bitóra küldött,
Ahogy azt sem, hogy minden szavad számomra cseppes méreggé vált,
Ahogy azt sem, hogy te voltál örök, virágzó tavaszom,
Ahogy azt sem, hogy kezed lágy puhasága minden nappal, egyre jobban sebzett,
Ahogy azt sem, hogy fogaid villanása rabláncon tartott,
Ahogy azt sem, hogy az első perctől rabszolgád voltam,
Ahogy azt sem, hogy bánatod engem is ugyanúgy felemésztett,
Ahogy azt sem, hogy könnyeid tengerében én is megfürödtem,
Ahogy azt sem, hogy hajad hanyag bomlása, sziklaomlás volt metronóm szívemnek,
Ahogy azt sem tudhattad, hogy ez a metronóm megakad, s nem dobog neked,
Csak dohog a reménytelenség örök küldötte,
De néha jön a remény, s gátat ékel hömpölygő, folyó szívembe,
Hogy lelkem hangjai megnémultak jelenlétedtől, ezt sem tudhattad...
Ne bánkódj, nem tudhattad...

Budapest, 2014.01.29.

Duna

Duna

Fodrozódik a vízfelszín tükre,
Felcsillan benne az őszinte nap képe,
Hídjáról azt gondolod, tied a világ,
Kinyílik az elméd, mint bimbóból a virág,
Ahogy látod, ahogy megtörik a tökélyre,
A ragyogó, mindent látó, izzó Nap fensége.

Szigetszentmiklós, 2014.01.02.

Mit nekem, ti ódon boncnokok...

Mit nekem, ti ódon boncnokok...


Olyan hirtelen megrohamoztatok engem,
Belém költözött a rettegett rettegés...
Elleptetek és feláztattátok száraz arcom.

Fellázítottátok a jó mélyre, szánt szándékkal elásott,
Kínzó gondolat fáim gyökereit, hát micsoda dolog ez?
Miért jöttetek hozzám íly sietve? Íly irammal?

A fájdalom sajdult belém, s nem én belé, lásd meg,
Ennyire vagyok én keserves, ennyire vagyok még képes...

Elinalnék, vagy elillannék,
Vagy elmállnék, vagy elmúlnék...

Ha hozzátok ajándékotok, miért nem halálos,
Végleges ítélet? Miért nem adtok valamit,
Ami tényleges és nem csak kínt hagy, s leszegezett fejet?

A szívemen esett egy seb, és tátong, és izzad, és vérzik,
És bugyog, és fortyan, s ha jöttök, óh, magasztos Könnyek!

Hová tegyelek én titeket? Hagyjalak földre hullni s felszáradni?
Hagyjam, hogy itassátok arcom s testem száraz rétegeit?
Hagyjam, hogy marcangoljatok, mondjátok, ezt hagyhatom?
Feleljetek! Ne csak gyertek néma szóval, néha kétellyel, vagy széles vigyorral.
Ne csak orral előre, gondolkozzatok Könnyek!
Ne büntessetek, ne bántsatok, kérlek... bánt a Sors villámos vasvillája...

Az élet szekerén, én csak menekülnék a komor Köddel tova...
De valahogy rám talál ő is, s ti is Könnyek,
Hagyjatok békét, ennek a kivénhedt, sorvadt léleknek!

Budapest, 2014.01.26.

Remény

Remény


Levetkőzött előttem és megmutatta bájait,
Bajait az ember ilyenkor elfeledi hamar,
Csak bámulja a meztelen szépség hibáit,
De nem fogja fel, hogy majd szúr-e vagy mar.

Ezüstös ruhában, felém lépkedett,
Mit volt, mit tenni... megigézett.
Kedves nyolckarú, csábító démon,
Azt mondta, csak magamat tékozlom.

Úgy éreztem, mindenre képes vagyok,
Ha velem van ez a buja jószág, akár csak szikrája,
Ha megvéd mindentől ez az oltalmazó burok,
Leszek én örök, hűséges szolgája.

Nem akarom elveszteni, ez egy nagyobb hatalom,
Ha nem látom hirtelen, megeszem a kalapom...
De ha visszatér, akár a délibáb teljében,
Elégek rögtön, a pillanat hevében.


Budapest, 2014.01.20.