Estét.
Van ez, hogy meghalunk, meg világvége lesz, meg dimenzióváltás, meg más síkba lép át a Föld... stb. Nem hiszek egyikben sem, mert honnan lehet ezt tudni? De valami van a levegőben, mindenki fokozatosan kezd meghülyülni, kivetítik a bennük rejlő feszültséget másokra, megfojtanak másokat a problémáikkal és a sopánkodásaikkal. Semmi pozitivitás, semmi jó, semmi derűlátás, semmi ... Lehúz. Lehúzza a kedvem, lehoz az életemről. Most nagyon sok dolog kavarog bennem. Van az a pillanat, amikor a sok jóból a kedvünk hirtelen átcsap abba a gonddal teli világba, amiben próbálunk helytállni, vagy netán amiből menekülünk. Van valami, ami megbolondítja az embereket, tébolyultak lesznek, ölnek, csalnak, hazudnak, lopnak. A feje tetejére állt a világ, érzem, érzékelem. Próbálok helytállni én is a magam módján. Próbálom mutatni, hogy semmi gáz nincs, de szét vagyok szórva, mint akit szétrobbantottak. Nem tudom hol áll a fejem, nem tudom mit akarok, nem tudom mit kéne tennem. Ez a melankólia és filozofálás lett úrrá rajtam már egy ideje. De nincs mit tenni, hisz' romantikus költő vagyok, ez a vesztem.
Nem csak az emberek őrülnek meg, a természet is, mert milyen katasztrófákról lehet hallani a tv-ben... Mintha visszavágna és megtorolná azt, hogy az emberek kihasználják ezt a bolygót ahogy csak lehet, kisajtolnak belőle minden értéket és gyönyört... Gusztustalan. Nem is értem, hogy az embernek van-e egyáltalán rendeltetése, sorsa, értelme a létének. Miért él? Miért fogant? Hogy pusztítson? Hogy szeressen? Miért mondják azt, hogy csak egy esélyünk van, mikor a mennyről és a pokolról mesélnek? Azt mondták nekem egyszer, a földi élet semmi, egy ugródeszka, az ugrásig elvezető út pedig amit itt megélünk a földön, az élethosszunk. Az igazi élet a halál után kezdődik. Nos, én ebben nem hiszek, nem hinném hogy létezik külön menny s pokol. Egy helyre megy mindenki a halála után, a föld alá. Mindegy, nem is érdekel a halál, nem értem, hogy kanyarodtam ide.
Az élet egy szopás. Ahogy növök fel, kiöli belőlem az érzelmeket, még hogy a csalódások és a fájdalmas tettek formálják a lelkemet, meg ezektől leszek erős, vagy ezektől leszek inkább félénk, zárkózott, aki nem bízik senkiben, aki azt gondolja minden emberrel vigyáznia kell, mert nem tudja, hogyan döfik hátba újból. Aki megtört száz helyen, aki nem látja értelmét semminek, csak tengődik, hányódik az élet tengerében. A hajó még nem jött, hogy segítsen, talán nem is fog. Nem leszek mártír, én sem vagyok más, de legalább megvan bennem a szándék, a hajlás a változásra, teszek érte, hogy más legyek, mint a sebző emberek. Számító lény az ember.
M.
