Borongós április reggel volt
A nap rejtőzködni kívánt
Megértem őt...
Szívem viszont napfényért kiált.
Óh, Nap! Hát nem hallasz?
Nem hallod szívem keservét?
Mit össze nem rí érted!
Elhallgattál...
Baj van Nap? Az ég most olyan szelíd,
Túl sok mocsadékra vetülnek sugaraid,
Megértem, ha nem tékozlod a földre,
S fényöklöd szorítod dacosan ökölbe.
Te is mondhatod, hogy elég,
Hogy nem bírod tovább nézni,
Hogy játszol a gondolattal, miként minden elég,
És kénytelen lesz félni.
Óh, Nap! Hisz' szívünk egy ügyön,
Én, együgyű emberi lény, ücsörgöm,
S úgy érzem, szíved felolvasztja az enyémet,
S akartunk csak együtt teljesülhet.
A Te törődésed és az én szeretetem,
Hidd el, megdobbantana mindent,
Minden szívet, minden szemet kinyitna,
Mindenkit édesdeden elringatna...
Kettőnk kebelén nyugalomra lelne,
Minden szomjas, gyámoltalan cserje,
Aki menekült eddig kételyeibe,
Hiszem egy új virradna szívébe!
Mindenen s mindenkin áthatolnánk,
Beleszállnánk, s csalóka nyommal
eloldalognánk, s andalogván az ember,
könnyes szemmel arcát mutatván,
Meghatottan latolgatná, kik voltak,
kik meglátogatták.
Csendes társak lennénk Nap,
Mint a Víz és a Szél, két jó barát,
Kik kísérik egymást minden nap,
Kik megszólaltatják szívek énekkarát.
Kik szépeket csalnak emberi szájakból,
Kik csillagokat hintenek a kútfőkbe,
Kik bátran merítenének a lélek kutaiból,
Tudván, az elmét a szeretet fürösztötte.
Budapest, 2014.04.07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése