Szilaj szelekkel érkeztem

Szilaj szelekkel érkeztem


 Haragudtam, sőt, egyenesen szétvetett a méreg, ha arra gondoltam, akire haragudtam. De honnan is tudtam meg igazán, és mikor is lettem biztos abban, hogy már csillapodott a haragom iránta, vagy már el is illant?!
 Láttam egy hirdetést a neten, apró ajándékokról szóló apróhirdetést, jobb klikk, rámentem. Egyből eszembe jutott az a személy, de valahogy tudat alatt odacsempészte magát a gondolataimba. Nézegettem az ajándékokat, és arra lettem figyelmes mikor a lap aljára értem, hogy azt latolgattam, vajon melyik tetszene neki a legjobban, melyik ékszert hordaná, és mikor vegyem meg. Brutális volt a felismerés, hogy az egyetlen ember akivel azonos szellemi síkon tudtam siklani ebben a kínzó és néha igazságtalan világban, így a semmiből feljött bennem és felbukkant ismét. Nem éreztem semmi gyűlöletet, semmi haragot, semmi rossz érzést kiváltó okot. Ami volt elmúlt, elinalt.
 Ha a múltba ragadok, akkor nem léphetek előre semmiképpen sem. Igazából azt vettem észre, hogy az egyetlen gát közte és köztem az én vagyok, talán az alamusziságom, talán a büszkeségem, talán a tétova gondolataim, amik persze napi rendszerességgel beköszönnek egy pár órára. Azt vettem észre, hogy az idő a megoldás mindenre, mindent elrendez, mindent megold, gyógyít, megmozgatja az agy fogaskerekeit, néha aljas, észrevehetetlen módon. Ámde, ne feledkezzünk meg arról, hogy az életben minden rendelkezésünkre áll a változtatáshoz. A kulcs saját magunkban keresendő. A hozzáállás és a tenni akarás nagyon fontos tényezők. nem hiszed el, de ahhoz, hogy jóba légy a világgal, hogy megízleld a megbocsátás édes, olykor kesernyés, de végül kellemes ízét, ahhoz jóban kell lenned saját magaddal. Ez puszta önkontroll.
 Én nagyon sok hibát követtem el, ez van, elengedtem, mert nem tudom megmásítani a múltat. Inkább megnyugvást keresek bennük, pozitívat, valami jóra, jó irányba való változásra utaló jelet. Így sokkal könnyebb, sokkal jobb, a lelkiismeret negatívat sugárzó hangjai is tompulnak a lelkünk tengeri mélységeiben.
 Szóval, visszatérve, sok badarságot követtem el, ballépések, miket ma már csak bánok. De vajon jobb lesz nekem tovább élnem a tudattal, hogy elrontottam, és nem tehetek ellene semmit? Jobb keseregnem, búslakodnom, sírnom miattuk? Jobb a szorongás? Nem. Persze egyszer kétszer át kell esnünk ezeken a lélek-szív tisztító kúrákon, mikor lelkünk tisztítja önmagát. Ha sírsz, az jó, megszabadulsz a terhektől, egy kicsit könnyebb, reményteljesebb lesz minden, kicsit megfáradsz már a sok kesergésbe, és azt mondod: "Ejj, fel a fejjel, ezt azért mégsem lehet örökké csinálni!" 
 Nem lehetsz mindig a padlón. egy rossz napot nem könyvelhetsz el egy rossz élet jegyének, egy rossz élet jelének és bizonyítékának. 
 Vannak persze napok, amikor egyedül vagy, mint az ujjad, amikor nem érzel se külső, se belső támogatást. Amikor úgy érzed, ön-önmagad is magadra hagyott, és ellened dolgozik, ráadásul senki sem ér rá, vagy nincs azon a bizonyos csúcson, amikor vevő a te depressziós állapotodra, arra, hogy meghallgassa türelmesen az unásig ismételt búskomor lemezedet. Na azon a ponton kell a legerősebbnek lenni, vagy talán a leghanyagabbnak. Akkor kell elsuhanni felette, tovább kell lépni, el kell foglalnod magad valamivel, valami olyannal, ami a gondolataidat is leköti, mert a gondolatok néha annyira megállíthatatlanok, hogy megeshet, csak egyetlen egy dolog kering folyamatosan benned. 
 Ha fogékony vagy arra, hogy a szomorú, magányos napok szárnyaik alá vegyenek, akkor állj fel és mondd: "Nem, én ezt nem akarom!", és arrébb mész, tovább állsz. muszáj, hidd el.
 Visszakanyarodva a kiindulási témámhoz, sikerült megbocsátanom, és most már leginkább magamra haragszom. Igen, mérges vagyok az önfejű szívemre, ami néha olyan heves, mint a föld magja.
 Magamnak tettem rosszat azzal, hogy feleslegesen haragudtam valaki olyanra, akinek most jócskán megszenvedem a hiányát. Vannak barátaim, nyilván, hisz' hála Istennek több adatik egynél, de ő más volt. Minden barátom más és más, mindegyik más tulajdonságtól különleges, szerethető, és számomra fontos szerepet betöltő egyén. Egyediek. Szép lelkük van, de legfőképp azt becsülöm - még ha ez nem is látszik sokszor -, hogy elviselnek a viharfelhős napjaimon - nem kis teljesítmény, az biztos. 
 Nos, azt írtam, jócskán megszenvedem a hiányát. Ez mind nyomtalanul, egyfajta lappangási időszakot kitöltően történt meg, magyarán észre sem vettem. Olyan eszmecseréink voltak, hogy csuda. Olyan bizalmat kölcsönöztünk egymásnak, hogy ámul az ember. Olyan titkokat adtunk egymásnak, mit még soha senki emberfiára rá nem bíztunk, és meg sem tettük volna... Ez részemről igaz, szerintem az ő részéről is. Vele szerettem egyedül sétálni, és közben órákig beszélgetni, betérni az Andrássyn egy marha nagy könyvesboltba, ahova mindig is be akart menni, együtt tanulni - ténylegesen is tanulni -, egymást szellemileg felemelni, imádtam. De ezt a sok csuda jó és szép értéket felváltottam inkább a méreggel és indulattal teli, harag szülte gyűlölettel, amit jóformán a csalódottság kísért. Nem tudom, tudta/tudja-e egyáltalán azt, hogy volt valami nehezményezésem felé, de annyit bizton állíthatok, helyre akarom hozni. 
 Csak egyszer szánd el magad úgy, hogy elönt, hogy szétárad benned. Csak egyszer fejezd le a büszkeséged, vagy kényszerítsd fejét leszegezésre, és akkor tudod mit kell tenned, a szívedben érezni fogod.
 Csodálatos dolog a barátság. Magadénak tudni egy olyan ember szívét, aki egykoron idegen volt, és még a horizonton se bukkant fel, egy ajándék. Minden ember, minden emberi kapcsolat amit megkötünk a földön - függetlenül a végkimeneteltől - csoda, és semmiképpen sem véletlen. Minden balul elsült, vagy maradandó kapcsolatnak megvan a maga előnye, ha úgy tetszik, az eleinte hátránynak mutatkozó végkimenetelben is találkozhatunk előnnyel, amit serényen kovácsolt nekünk az idő.
 "Nincs az a rossz, amiből ne születne valami jó." - ezt az idézetet egy hűtőmágnesen olvastam, száz és százszor, történetesen ajándékba kaptam. Mindig, amikor elolvastam, azt gondoltam, ez baromság... persze, hogy ezt gondoltam, hisz' amikor az emberrel történik valami rendkívülien, kivételesen rossz dolog, hogy  is gondolhatna a pozitívumaira, amik persze csak bizonyos idő elteltével bújnak elő és mutatkoznak meg a dolgok jobbra fordulásának jegyében. Ez a barátság, aminek kétessége néha zavarba ejtően is az, ez egy ajándék. Egy segítség.
 Amikor nézegettem az ajándékokat, az jutott eszembe, hogy: "Várj csak agyam és szívem, mit mondogattok? Hisz' én haragszom..." - de nem, nem tudok tovább haragudni, ezt szerintem főképp a nélküle eltöltött idő hozta meg. Nem tudom mi lesz, de megpróbálom még mindig magamat adni, és még mindig őszintén fellépni. Az őszinteség kincs, ezért is szoktam hozzá. Ha hazudnék a dolgok helyrehozásának fényében... hát rossz helyen kapirgálnék. 
 Ha haragszol, bocsáss meg. Szebb dolog nincs is, ha megbocsátást nyersz, vagy megbocsátasz. Ha mi, az egész emberiség megkapta azt az érdemet és kiváltságot, hogy a Mindenség Ura megbocsásson, akkor ember embertársának is meg kell tudnia bocsátani, ez csekélység. 


M.