Erőkovácsolás

Üdv Kedves Olvasóközönség!


 Úgy tartom, hogy egy ideje már, egy szuper periódusát élem az életemnek. Szinte minden színterén eluralkodott a boldogság, a tökéletes idilli állapot. Sok verset írtam, de azon kaptam magam, hogy jó körülmények között nem tudok írni, a jót annyira nem tudom papírra vetni, mint a mélységesen megélt rossz érzést, felkavaró történést. Most mégis sikerült eljutnom egy érzelmi vihar kapcsán oda, hogy írnom kell, nem bírtam ki, jöttek a szavak. Közhelyes, egyszerű költeményre sikeredett, ámbár teljességgel tükrözi szívem vágyát, búját, baját.
 Jelenlegi helyzetem vázolom: 2 szobatársam van, az öcsém és a legjobb barátom, de ahogy a legjobb barátom továbbáll, jön a legjobb barátnőm - tudni kell, az érzelmi viharnak ehhez semmi köze, pusztán boldogság rohamom lehet tőle.
 Egyszerűen annyira elmondhatatlanul jó érzés, hogy ha hazaérek, mindig van itthon valaki, akivel lehet kommunikálni. Szociális személyiségemből adódóan igénylem az emberi kapcsolatokat az életem minden színterén. Igen, lehet, hogy nem bírnám ki a magányt, bár fontos, hogy az ember összhangban legyen magával, és úgy érzem, ahogy telt múlt az idő, sikerült eljutnom egy ilyen szintre, hogy kimondjam, szeretem magam. Folyamatos formálódás és marha nagy szorgalmat és kitartást igénylő transzformáció és utazás áll még előttem. Önmagunk fejlesztése, az önmagunkról való gondoskodás, lelkünk ápolgatása, s közben a körülöttünk lévő emberek feljebb segítése, és a szeretet ami körbevesz... Úgy hiszem, ezekkel minden lehetséges. Jó ideje nem ismerek már félelmet, nem ismerek lehetetlent. Ezt jó részt az segíti elő a mai napig, hogy próbálom önfejű, makacs fejemet lejjebb hordani a jó ügy érdekében. Próbálkozom... Makulátlan ember nincs. Én is olyan vagyok mint bárki, talán kicsit komplexebb, bonyolultabb.
 Lényeg a lényeg, írtam, VÉGRE! Nem bánom a vihart, hiszen a vihar mindig elvonul, utána kisüt a nap, felszárad az eső. Hasonlatos ez egy pillanatnyi mélyponthoz, szomorúak leszünk, beborulunk, sírunk kicsit, aztán megnyugszunk, s a könny felszárad, szublimál. Most sem volt másképp, és nem is volt kérdés, hogy a "padlóról" felálljak. Nem is volt igazi padló az, csupán egy kisebb lépcsőfok, mire visszazuhantam. Ide is eljutottam, hogy önerőből felálljak, továbbmenjek, a kijelölt úton járjak tovább, nem is gondolkoztam a lejjebb szinten való ácsorgáson, időzésen, egyből léptem feljebb, egyből elrendeztem a dolgomat belül, egyből továbbálltam. Ehhez a 180°-os fordulathoz viszont elengedhetetlen volt a családom és a barátaim szupportja, nélkülük semmi volnék. Most az van, hogy ha jön egy megoldandó feladat, már nem is a problémán magán kesergek - csak akkor, mikor ajtóba állít -, hanem a megoldást kutatom, hogy lehetne orvosolni, mi a varázsszó, a varázstett. Mit tehetnék? Nem pedig: jaj szegény én, de rossz nekem. "Nincs lehetetlen, csak tehetetlen."
 Nincs probléma, csak  kapuban várakozó megoldás. Annyira várja s vágyja, hogy kifundáljuk, észrevegyük. Van, aki saját magát vakítja meg, tükröt mutat a magában rejlő napnak, s elsötétülnek szemei, ezért nem bír továbbállni, gátja önmagának. Summa summarum, nem húzom, íme hosszú hónapok után újra felleltem magamban a költőt, a véna kidudorodott.

 Íme a versem, olvassátok jó szívvel:


Ostrom ellen pár szó


Mikor felüti fejét a gőg,
S szívem partját szomorú habok nyaldossák,
Hívlak téged, hogy elűzd őt,
Az élet kételyeit, igazságtalanságát.

Mikor nem talállak magam mellett, 
Mert sebeztük egymást szavainkkal,
Akkor megállítanám a jelent,
S visszarohannék nagy irammal.

S megmásítanám éltünk azon perceit,
Mikor bántottunk, mikor értelmetlen volt,
A gőgös, mámoros fej merszeit,
Szétbombáznám, mi minket lerombolt.

Ostromolható várrá akarok válni,
Erős falú kőtömbbé, mi körül várárok,
Amin csak mi jutunk be megszállni,
Ha jönnek a házsártos gondolatok.

Sárkány lelkünktől megóvna minket,
Lovagi szenvedélyünk, s az akarás,
Hogy vigyük egymást tűzön s vízen,
Míg meg nem értjük, mi a szó: haladás.

Budapest, 2016.02.07.


M.

"Segíts, mit tegyek, nem tudom, elveszek..."

 Üdvözlet.

Az ihletadó

 Hervasztó egy napom volt, eddig. Az idő 11 óra 53 perc, az időjárás napos, szeles, kellemes őszi. Pedig nem búval indultam el, még is beleestem ebbe az érzésbe, amit egyébként néha kedvelek, de most nem. Van egy-két okom a búra, a sírásra, ami a mai délelőttömet teljesen kézbe vette és megédesítette... De aztán... 
 Rájöttem megint, hogy ez a pozitív gondolkodás nálam nagyon bejött. Próbáltam már sokféle "irányzatot" követni. Itt csak magamat kell követnem, a pozitív oldalamat. Annyira próbáltam most is kétségbeesni, kesernyésnek és kifacsartnak lenni, de ahogy eltelt egy kis idő - kb. 10 perc - azon kaptam magam, hogy mosolygok, és könnyű szívvel lélegzem. Annyira megtanultam azt, hogy a rossz elmúlik, a rossz dolgok elsuhannak felettünk, mint a tomboló viharok, hogy már akaratlanul, tudat alatt is tudom, hogy a nap egyik kegyes, ismerős és mosolygós sugara megint rám vetül. Nagyon jó érzés. Amikor úgy érzed, bármire képes vagy, amikor erőd belülről jön, és nem kell másokra reménytelenül számítani, amikor tudod, hogy egymagad is elbánsz valamivel, és aztán fokozatosan ez odáig fajul, hogy már mindennel elbánsz egyedül is. Régen féltem, futottam másokhoz. "Segíts, mit tegyek, nem tudom, elveszek..." De senki sem segített. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, a legnehezebb, a legfontosabb, ezt megtanultam. Ezért próbáltam felnőni a világhoz, igazodni, bár belül mindig egy lázadó gyermek fog rám visszaköszönni, amit nem akarok kiiktatni soha. 
 Tényleg csodálatos dolognak tartom azt, hogy az életemet csakis én, egyedül változtattam meg. Nem kellett hozzá senki. Régen elég gázos szitukba tudtam kerülni, emberi kapcsolatok terén. Talán ők kellettek ahhoz, hogy megembereljem magam és felnőjek végre, hogy a sarkamra álljak és merjek lépni, változtatni. Új embereket, helyeket ismerek meg, új tapasztalatokat szerzek, új dolgokat tanulok, és ez pezsdítő, egy alapos elmefürösztés, kiszakadás egy eddig szokványos és jól kiismert közegből. Nagyon leakartam már érettségizni, egyrészt a stressz miatt, másrészt a matek miatt, és harmadrészt pedig a közeg miatt, amibe voltam már vagy 5 éve. Fáradságos utat jártam be. A javamra vált ez a sok "jóember". :D
 One step back. Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy a lélek tisztító kúrákon esik keresztül, önmaga kezdeményezi, ha már úgy érzi, túlcsordult a pohár. Nekem most túlcsordult, valahogy a rossz, nyugtalanító gondolatok előnyt élveztek, és megszálltak. Tisztára, mint valami háború, bár az, folyton csatázunk, a gyakorlatban, legbelül is. Betelt a poharam és sírtam, és dühös voltam, és örvénylő vihar támadt bennem, ami alatt józan eszem és kedves szívem csak félve vert tábort, de maradtak. Kivárták, hogy elvonuljon a tomboló orkán, és kisüssön a Napom. Kisütött a Nap, a kinti világban is, belül is, mintha az időjárás is kivárta volna, hogy elvonuljanak a sötét felhőim kapálni, és kisütöttek, hogy felvidítsanak, hogy feltöltsenek, hogy megmosolyogtassanak, hogy melengessék azt a könnyel áztatott, kissé tépázott szívet. Ez a csodálatos, amikor tudod, hol a határ, amikor inkább nem beszélsz, csak hagyod, hogy elöntsön, amikor nem szabadkozol, hanem csak hagyod, hogy átvonuljon a rossz felhők egysége feletted. Írtam már, hogy az egyensúly ugye nagyon fontos. Gondok mindig lesznek, amik felhalmozódnak, amik toronymagasságúnak tűnnek, "megoldhatatlannak", "lehetetlennek", de az önmagadba vetett hit és belülről fakadó erő kettősének falán semmi nem tör át, ezt megígérhetem. Csak egy kicsit megülsz, megfáradsz a folytonos talpalásban. Én most megültem, egy kicsit pihentem, kiürítettem a lelkemet, és elengedtem azt, ami folyamatosan felgyülemlett, fokozódott. Minden gondnál el kéne sírnom magam? Hát a régi Miri simán megtette ezt napi szinten úgy 3x is, ami puhány magatartásra, gyenge jellemre vall, és én azt mondtam, ezt nem tűröm, nem leszek lekvár, ami megremeg minden dobbanásnál. És ennyi, nem lettem továbbra is remegő lekvár, hanem sütésálló jam lettem - ahogy ez a nevemből is adódik. 
 Ezek a dolgok úgy hatnak, könnyű összeszedni őket, írni akartam, és ha ismétlem magam, hát hadd tegyem, mert csak belevésődik valaki eszébe. Ez nem térítés, ez a lelkem útjainak nyomon követésére egy teljesen ideális megoldás, vagy akár egy ember lelkének utazásait foglalhatja magába, hogy ne legyek önző. Szeretek mesélni, megosztani tapasztalatokat, olyan dolgokat, amiket alkalmaztam és jót adtak vissza. Ezzel az új gondolkodásmóddal megint csak káprázatban égek, és pompában. Egyre csak ámulok el, hogy mire, mikre vagyok képes, és még mire lehetek. Vágyom a tudást, a kemény munkát, a lehetőséget, és nem akarok kibújni alóla, vagy meghátrálni. Nem sajnáltatom magam semmiért, mert ha a rosszra gondolok, vajon eltűnik-e?! Nem. Akaratlanul is felnagyítjuk a rosszat és bennrekedünk a sűrűjébe. Mindig legyél pozitív, akkor is, ha hétfő reggel van, zubog az eső, dörög és villámlik, leöntötted magad kávéval és dagadó szemeid a fáradtságtól szinte majdnem kiesnek. Ha akkor is tudsz mosolyogni, barátom, te egy boldog, higgadt ember vagy.
 Embert próbáló napok elé nézünk megannyian, de ha megtanulod alkalmazni a saját belső erődet a rossz dolgok eltántorításának érdekében, hogy szembeszállj azzal, ami majdnem ellep, akkor minden sokkal, de sokkal könnyebb lesz a további életedben.
 Sosem késő mosolyogni, és mindig van rá alkalom. 
 Mosolyogj!

M.

Merengtem ma megint

 Üdv Kedves Olvasóközönség!


 Mint mindennap, ma is tűnődtem, ma is éltem, még mindig lélegzem, és még mindig szeretem az életemet, ami másnak lehet szerény és eltörpült az előrehaladott technika és életszínvonal fényében, másnak pont ideális, a harmadiknak meg a mennyország.
 De mikor ismerjük fel azt, hogy mink van? Mindig van erőnk, annyi lélekjelenlétünk, annyi jó érzésünk, hogy önkénytelenül is hálát adjunk? Amikor kikívánkozik egy olyan mondat, hogy "köszönöm Istenem"? Nem hiszem. Ezért kell tanulni és gyakorolni. Furcsa gondolat, de mindennap tanulunk - tudtunk nélkül is akár -, életünk végéig csak tanulunk. Bölcsebbek leszünk, talán magunk javára, kárára. Mindennek van értelme, minden percnek, minden napnak, évnek. Van gyümölcse minden eddig elvert időnek.
 Néha haragszom magamra, hogy többet és még többet akarok, pedig tudom, ha meglenne az, amire aktuálisan "vágyom", akkor is ugyanaz a kitöltetlen űr maradna bennem, mert én úgy hiszem, hogy spirituálisan kell kielégülnünk. Meg kell találnunk azt a síkot, amivel együtt mozoghatunk, úszhatunk a tudás, a megelégedettség, a bölcsesség, a nyugodtság, és a boldogság tengereiben. Visszhangokat verhetünk ezen tengerek mélységeibe, és újra meg újra elsüllyedhetünk a rezgésekben, vagy úszhatunk a rezgésekkel, merülhetünk, mert mi lehet jobb egy jól eső, régóta kikívánkozó - talán régóta kínálkozó, csak eddig észre nem vett - csobbanásnál?
 Nyáron, ha meleg van, az ember a vízpartra vágyik, legalábbis én igen - ilyen esetben a kedvenc helyemre. Szeretem az érzést, amikor először lépek a Balaton nemes és néha őrjöngő vizeibe, amikor a lábfejemet kedvesen csapdossák a fodrozódó hullámok, a homokos, műanyaglapátokkal, kis vödrökkel, csokifagyi bajszos kisgyerekekkel és aggódó, nyugalmat - no meg árnyékot - kereső szülőkkel tarkított strandon. Na tessék, máris megteremtettem magamnak és Neked is épp egy idillt, amit tökéletesen el tudtál képzelni. Remélem mosolyogtál, mert én igen! :)
 Ebből igazából azt szerettem volna kihozni, hogy ezzel a rezgéssel, síkkal való siklás is egy idill, egy állapot, és így tanulunk, így fejlődünk, gazdagodunk, így leszünk teljesek. A csobbanás hasonlatos volt ahhoz, amikor az ember azt mondja, "megvilágosodtam", mert ugye sokaságunk zöme játszik ezzel a kijelentéssel, ami nem rossz persze, ha rájössz valamire magadtól, akár más adta tudás által. Ha számodra hasznos volt, elraktározod, ha úgy hozza az élet, alkalmazod, és ezáltal kimondhatod, megvilágosodtál. Én úgy érzem folyamatosan megvilágosodok. 20 év sok idő, noha persze 70-80 évet lehúzva én sem mondanám, hogy ez sok, de a perspektíva nagyon fontos.
 Az emberi szív és lélek jól kollaborálnak, ha megteremted számukra azt a balanszot, ami elősegíti és később megtartja a folyamatos elégedettséget és boldogságot, harmóniát. Az összhang roppant fontos dolog, hisz' csak így élhetnénk boldogan, békében, ami persze nem megy, mert mindannyian mások vagyunk, mindannyian más perspektívákkal felruházva. De tudod mi a legjobb? Hogy neked csak magadra kell figyelned. Hidd el, bele lehet fáradni abba, ha folyamatosan mások kényelmére alapozod a kedved, az életed, a tetteid. Ha el vagy veszve, ha egyedül vagy, maradj egyedül, mert akkor rád talál a saját belső hangod, ami vezetni fog, ami nem másoktól eltanult vagy hallott közhelyes csivitelés.
 Ne másét akard, ne más életét éld, ne éld bele magad mások problémájába, mert akkor függővé válsz az emberektől. Persze az ember szociális lény, ez vitathatatlan, de nem szabad hagynunk, hogy ez a fajta függés bekövetkezzen. Nem szabad szimbiózisban élnünk más lelkével, mert akkor attól fogunk függeni. Akit el kell engedni, azt el kell, oka van, és nem véletlen, mert nincsenek véletlenek. Ha valami most nem jött össze, ez van, megpróbálod megint, vagy máshonnan közelíted meg. Itt vissza is tudok kanyarodni a perspektívához.
 Mondhatni, más ember lettem, próbálom a jót nézni, próbálom a pozitív energiákat bevonzani, boldog vagyok, ok nélkül - hangsúlyozom! Annál édesebb méz nincs a világon, amikor saját magad miatt vagy boldog, amikor nem mások befolyásolnak, vagy nem a környezeted. Egyszerűen nézőpont kérdése minden. Persze most nem azt mondom, hogy ettől még nem lehetsz szomorú, nem sírhatsz, nem lehetnek rossz napjaid, mert egy szeletke - jó vékony szeletke - keservre szükségünk van, egy kiadós sírásra, így ürülünk, mert ilyen módon is lehet. :) Szükség van erre is, mert az összhang - ismétlem magam - nagyon fontos.
 Például, van jó és rossz, hideg és meleg, kicsi és nagy, és az ezek között futó arany középút. Télen túl hideg van, nyáron túl meleg van, ha kinősz egy nadrágot az elég rossz helyzet, mivel nem tudod hordani, ha valami túl nagy rád, idétlen, bár a jó és rossz között én még is a jó felé hajlok, de annak is mindenképp kell hogy legyen egy párja, a rossz. Egyik ellentét a másik nélkül elveszik, hisz' nincs viszonyítási alap.
 A perspektíva megmásításában is ugyanúgy fellép az ambivalencia, ami sok esetben kedvező hatást, eredményt kölcsönözhet. Most megint egy példa. Mentem dolgozni, időben elindultam, mentem a busszal kb. 5-6 percet és lerobbant, mert felforrt a víz - vagy valami ilyesmi, nem vagyok egy szaki, az tuti. Emlékszem, elmerengtem azon, hogy most mit kéne éreznem... El voltam veszve. A régi önmagam ilyenkor már rég tombolt volna legbelül, bosszankodott volna, méregtől felbuzdulva sóhajtozott volna, szitkozódott volna - mert igen, idegbeteg világ, idegbeteg embereket szül, ez voltam. Nem mondom, hogy mostanában nem fortyanok fel, de nagyon is - 2x, sőt, akár 3x is - meggondolom, hogy milyen reakciót váltson ki belőlem egy történés. Nos, amellett döntöttem, hogy felvázoltam magamnak a helyzetet. Tudatosítottam magamban, hogy el fogok késni, ahogy azt is, hogy sokat kell várni a buszra, és ahogy azt is, hogy ahova kell mennem közvetlen munka után, azelőtt nincs időm hazamenni, mérlegeltem, elfogadtam, leszálltam, és vártam a következő csodadobozt. Persze mellettem jöttek a negatív kijelentések, mint "*cenzúra* BKV", "mindig ez van, ezt nem hiszem el", és ehhez hasonló, jóízűen partra vetett jókívánságok, szólások és társai. Nem engedtem annak, hogy ezek ajtót találjanak az én burkomon. Itt van a leggyümölcsözőbb perspektíva, megosztom veled.
 Ez vagyok, nyugodt vagyok, elégedett, teljes, boldog! Mondd csak ki, hogy van miért boldognak lenned, ne keress kifogást, vagy ha körítést keresel, akkor nem próbálod meg igazán azt, hogy boldog legyél. A boldogság és közted egy gát van, a gátak gátja, Te. Húzd fel a zsilipet, mert mint mondottam, minden perc értékes! Amíg halogatod azt, hogy az újfajta, könnyed lelkiállapotot kölcsönző, mindent megmásító boldogság és szeretet kitöltse az életed és a szíved, lelked, addig csomó értékes időt tékozolsz el, és akkor negatív 1-0. Persze ezt a pozitivitást is csak mértékkel, az idegesség, a stressz, a frusztráció mind mind egészséges reakciók, csak éppen nem a jó érzést adó csatornák közül lépnek ki a felszínre.
 Ha úgy érzed, hogy MOST nincs okod a boldogságra, mert éppen padlón vagy valaki, vagy valami miatt, engedd el, mert idővel minden másként lesz, megígérem neked. Rajtad múlik, hogy máshogy lásd a világot, rajtad múlik minden.
 Egyszer egy esős napon, nem volt nálam ernyő, és nem érdekelt, pedig nem szeretek olyankor csámborogni az utcán, de akkor azt mondtam, kit érdekel, hadd ázzak csak, és egy rakás csiga volt az utcán, és én lírai, mámoros, néha hihetetlen dolgokat művelő egyéniségemmel arrébb raktam minden egyes csigát az utcáról, ami csak az utamba került, és nem értettem magam, de olyan boldoggá tett, hogy segítettem a kis gyámoltalan csigákon. Jó most nem szoktam leülni a csigák közé és spanolni velük, csak jól esett egy kis jótett - ahogy az eső is esett -, a tudat, hogy Németh Mirjam Rachel ma is valami jót tett.
 Ez is perspektíva, látod? Meg kell látni a szépet! Ne erőlködj, hisz' ott lebeg a szemed előtt. Ne féld meglátni a gyönyört és a szépséget, merülj el benne!

M.

Ezt még elviselem...

Ezt még elviselem...


Nyugodj meg szív, kerekedj felül,
Legalább nem tudja senki, mi zajlik belül...
Akármilyen nehéz, de ennek örülj,
S vigyázz a hévre, meg ne őrülj...

Tudom, hogy nehéz, hogy kiszakadnál,
Tudom, hogy belőle minden érzést kifacsarnál,
Tudom, hogy belehalnál a széthasadásba,
és várnád a végső utazást a nagy pumpálásba...

Ha ez szíved vágya, ne dobogj többé,
Menj, elengedlek téged, szabad vagy.
Hagyj el, hisz' csak szomorúság, mi ér,
Robogj el, integess, ha a vonaton vagy.

Majd megpróbálok szív nélkül élni,
Megpróbálok tüdő nélkül lélegezni,
És majd én leszek a leghidegebb lény,
Akinek nem jutott a világon fény.

Majd én leszek az, aki egyszerre csak kiégett,
Mielőtt meggyulladt volna a szeretet kanóca,
Aki tudta nélkül is, folyamatosan csak vétett,
De mit tegyek, olyan nehéz az élet minden próbája.

Mit tesz velem, szétszakajt, minden tagom elgurul,
Eldobál, mócsingon rágódik az egész univerzum,
De nem baj, ezt még elviselem, majd lesz másként,
Mit tehetnék, várok, a körforgás szolgájaként.

Pedig én is vendég voltam, emlékszem, csodás volt,
Márványlapok, üvegpalota, ezüstös, kerek Hold,
Volt ott egy tó is, és egy szökőkút, meg madarak,
Istálló is feküdt az idillben, benne lovaknak elhintett abrak.

Minden ablak kerete aranyos volt, és függönyös,
Mint az a vízesés, ahol a világnak vége leömlött,
Hajj, de zúgott, ide hallom, talán mégis érdemes,
Kivárnom a gúnyos, sötét korszakot, de rémes.

Nehéz elviselni, levegő és szeretet nélkül,
De ha kitépte valaki, és neki kell, vigye emlékül...
Ezt még elviselem, csak jöjjön el az utolsó csepp,
Ígérem, sosem ízleltek majd olyan édeset!

Gazdagabb leszek, mint bármely király, vagy cár,
Mit beszélek, hisz' egyre gazdagodik belül a kincstár,
Kincseim; a szeretet, a mosoly, az ölelés, a türelem,
Ami elhervad, bimbózik, kinyílik, mi édes rózsát terem.



Budapest, 2014.05.06.

Nap

Nap

Borongós április reggel volt

A nap rejtőzködni kívánt

Megértem őt...

Szívem viszont napfényért kiált.

Óh, Nap! Hát nem hallasz?

Nem hallod szívem keservét?

Mit össze nem rí érted!

Elhallgattál...

Baj van Nap? Az ég most olyan szelíd, 

Túl sok mocsadékra vetülnek sugaraid,

Megértem, ha nem tékozlod a földre,

S fényöklöd szorítod dacosan ökölbe.

Te is mondhatod, hogy elég, 

Hogy nem bírod tovább nézni,

Hogy játszol a gondolattal, miként minden elég,

És kénytelen lesz félni.

Óh, Nap! Hisz' szívünk egy ügyön,

Én, együgyű emberi lény, ücsörgöm,

S úgy érzem, szíved felolvasztja az enyémet,

S akartunk csak együtt teljesülhet.

A Te törődésed és az én szeretetem, 

Hidd el, megdobbantana mindent,

Minden szívet, minden szemet kinyitna,

Mindenkit édesdeden elringatna...

Kettőnk kebelén nyugalomra lelne, 

Minden szomjas, gyámoltalan cserje,

Aki menekült eddig kételyeibe, 

Hiszem egy új virradna szívébe!

Mindenen s mindenkin áthatolnánk, 

Beleszállnánk, s csalóka nyommal

eloldalognánk, s andalogván az ember, 

könnyes szemmel arcát mutatván,

Meghatottan latolgatná, kik voltak,

kik meglátogatták.

Csendes társak lennénk Nap, 

Mint a Víz és a Szél, két jó barát,

Kik kísérik egymást minden nap,

Kik megszólaltatják szívek énekkarát.

Kik szépeket csalnak emberi szájakból,

Kik csillagokat hintenek a kútfőkbe,

Kik bátran merítenének a lélek kutaiból,

Tudván, az elmét a szeretet fürösztötte.

Budapest, 2014.04.07.

Szilaj szelekkel érkeztem

Szilaj szelekkel érkeztem


 Haragudtam, sőt, egyenesen szétvetett a méreg, ha arra gondoltam, akire haragudtam. De honnan is tudtam meg igazán, és mikor is lettem biztos abban, hogy már csillapodott a haragom iránta, vagy már el is illant?!
 Láttam egy hirdetést a neten, apró ajándékokról szóló apróhirdetést, jobb klikk, rámentem. Egyből eszembe jutott az a személy, de valahogy tudat alatt odacsempészte magát a gondolataimba. Nézegettem az ajándékokat, és arra lettem figyelmes mikor a lap aljára értem, hogy azt latolgattam, vajon melyik tetszene neki a legjobban, melyik ékszert hordaná, és mikor vegyem meg. Brutális volt a felismerés, hogy az egyetlen ember akivel azonos szellemi síkon tudtam siklani ebben a kínzó és néha igazságtalan világban, így a semmiből feljött bennem és felbukkant ismét. Nem éreztem semmi gyűlöletet, semmi haragot, semmi rossz érzést kiváltó okot. Ami volt elmúlt, elinalt.
 Ha a múltba ragadok, akkor nem léphetek előre semmiképpen sem. Igazából azt vettem észre, hogy az egyetlen gát közte és köztem az én vagyok, talán az alamusziságom, talán a büszkeségem, talán a tétova gondolataim, amik persze napi rendszerességgel beköszönnek egy pár órára. Azt vettem észre, hogy az idő a megoldás mindenre, mindent elrendez, mindent megold, gyógyít, megmozgatja az agy fogaskerekeit, néha aljas, észrevehetetlen módon. Ámde, ne feledkezzünk meg arról, hogy az életben minden rendelkezésünkre áll a változtatáshoz. A kulcs saját magunkban keresendő. A hozzáállás és a tenni akarás nagyon fontos tényezők. nem hiszed el, de ahhoz, hogy jóba légy a világgal, hogy megízleld a megbocsátás édes, olykor kesernyés, de végül kellemes ízét, ahhoz jóban kell lenned saját magaddal. Ez puszta önkontroll.
 Én nagyon sok hibát követtem el, ez van, elengedtem, mert nem tudom megmásítani a múltat. Inkább megnyugvást keresek bennük, pozitívat, valami jóra, jó irányba való változásra utaló jelet. Így sokkal könnyebb, sokkal jobb, a lelkiismeret negatívat sugárzó hangjai is tompulnak a lelkünk tengeri mélységeiben.
 Szóval, visszatérve, sok badarságot követtem el, ballépések, miket ma már csak bánok. De vajon jobb lesz nekem tovább élnem a tudattal, hogy elrontottam, és nem tehetek ellene semmit? Jobb keseregnem, búslakodnom, sírnom miattuk? Jobb a szorongás? Nem. Persze egyszer kétszer át kell esnünk ezeken a lélek-szív tisztító kúrákon, mikor lelkünk tisztítja önmagát. Ha sírsz, az jó, megszabadulsz a terhektől, egy kicsit könnyebb, reményteljesebb lesz minden, kicsit megfáradsz már a sok kesergésbe, és azt mondod: "Ejj, fel a fejjel, ezt azért mégsem lehet örökké csinálni!" 
 Nem lehetsz mindig a padlón. egy rossz napot nem könyvelhetsz el egy rossz élet jegyének, egy rossz élet jelének és bizonyítékának. 
 Vannak persze napok, amikor egyedül vagy, mint az ujjad, amikor nem érzel se külső, se belső támogatást. Amikor úgy érzed, ön-önmagad is magadra hagyott, és ellened dolgozik, ráadásul senki sem ér rá, vagy nincs azon a bizonyos csúcson, amikor vevő a te depressziós állapotodra, arra, hogy meghallgassa türelmesen az unásig ismételt búskomor lemezedet. Na azon a ponton kell a legerősebbnek lenni, vagy talán a leghanyagabbnak. Akkor kell elsuhanni felette, tovább kell lépni, el kell foglalnod magad valamivel, valami olyannal, ami a gondolataidat is leköti, mert a gondolatok néha annyira megállíthatatlanok, hogy megeshet, csak egyetlen egy dolog kering folyamatosan benned. 
 Ha fogékony vagy arra, hogy a szomorú, magányos napok szárnyaik alá vegyenek, akkor állj fel és mondd: "Nem, én ezt nem akarom!", és arrébb mész, tovább állsz. muszáj, hidd el.
 Visszakanyarodva a kiindulási témámhoz, sikerült megbocsátanom, és most már leginkább magamra haragszom. Igen, mérges vagyok az önfejű szívemre, ami néha olyan heves, mint a föld magja.
 Magamnak tettem rosszat azzal, hogy feleslegesen haragudtam valaki olyanra, akinek most jócskán megszenvedem a hiányát. Vannak barátaim, nyilván, hisz' hála Istennek több adatik egynél, de ő más volt. Minden barátom más és más, mindegyik más tulajdonságtól különleges, szerethető, és számomra fontos szerepet betöltő egyén. Egyediek. Szép lelkük van, de legfőképp azt becsülöm - még ha ez nem is látszik sokszor -, hogy elviselnek a viharfelhős napjaimon - nem kis teljesítmény, az biztos. 
 Nos, azt írtam, jócskán megszenvedem a hiányát. Ez mind nyomtalanul, egyfajta lappangási időszakot kitöltően történt meg, magyarán észre sem vettem. Olyan eszmecseréink voltak, hogy csuda. Olyan bizalmat kölcsönöztünk egymásnak, hogy ámul az ember. Olyan titkokat adtunk egymásnak, mit még soha senki emberfiára rá nem bíztunk, és meg sem tettük volna... Ez részemről igaz, szerintem az ő részéről is. Vele szerettem egyedül sétálni, és közben órákig beszélgetni, betérni az Andrássyn egy marha nagy könyvesboltba, ahova mindig is be akart menni, együtt tanulni - ténylegesen is tanulni -, egymást szellemileg felemelni, imádtam. De ezt a sok csuda jó és szép értéket felváltottam inkább a méreggel és indulattal teli, harag szülte gyűlölettel, amit jóformán a csalódottság kísért. Nem tudom, tudta/tudja-e egyáltalán azt, hogy volt valami nehezményezésem felé, de annyit bizton állíthatok, helyre akarom hozni. 
 Csak egyszer szánd el magad úgy, hogy elönt, hogy szétárad benned. Csak egyszer fejezd le a büszkeséged, vagy kényszerítsd fejét leszegezésre, és akkor tudod mit kell tenned, a szívedben érezni fogod.
 Csodálatos dolog a barátság. Magadénak tudni egy olyan ember szívét, aki egykoron idegen volt, és még a horizonton se bukkant fel, egy ajándék. Minden ember, minden emberi kapcsolat amit megkötünk a földön - függetlenül a végkimeneteltől - csoda, és semmiképpen sem véletlen. Minden balul elsült, vagy maradandó kapcsolatnak megvan a maga előnye, ha úgy tetszik, az eleinte hátránynak mutatkozó végkimenetelben is találkozhatunk előnnyel, amit serényen kovácsolt nekünk az idő.
 "Nincs az a rossz, amiből ne születne valami jó." - ezt az idézetet egy hűtőmágnesen olvastam, száz és százszor, történetesen ajándékba kaptam. Mindig, amikor elolvastam, azt gondoltam, ez baromság... persze, hogy ezt gondoltam, hisz' amikor az emberrel történik valami rendkívülien, kivételesen rossz dolog, hogy  is gondolhatna a pozitívumaira, amik persze csak bizonyos idő elteltével bújnak elő és mutatkoznak meg a dolgok jobbra fordulásának jegyében. Ez a barátság, aminek kétessége néha zavarba ejtően is az, ez egy ajándék. Egy segítség.
 Amikor nézegettem az ajándékokat, az jutott eszembe, hogy: "Várj csak agyam és szívem, mit mondogattok? Hisz' én haragszom..." - de nem, nem tudok tovább haragudni, ezt szerintem főképp a nélküle eltöltött idő hozta meg. Nem tudom mi lesz, de megpróbálom még mindig magamat adni, és még mindig őszintén fellépni. Az őszinteség kincs, ezért is szoktam hozzá. Ha hazudnék a dolgok helyrehozásának fényében... hát rossz helyen kapirgálnék. 
 Ha haragszol, bocsáss meg. Szebb dolog nincs is, ha megbocsátást nyersz, vagy megbocsátasz. Ha mi, az egész emberiség megkapta azt az érdemet és kiváltságot, hogy a Mindenség Ura megbocsásson, akkor ember embertársának is meg kell tudnia bocsátani, ez csekélység. 


M.

Az időről

Az időről


Hideg volt, lábaim teljesen átfagytak, 
Minden egyes porcikámban eláradt, 
Beporosodott minden vérköröm,
Ijesztő volt minden fél öröm...

Émelyegtem, húzott le a fejem,
Felnézni gyakran nem mertem...
Vártam, hogy lekapcsolódjak,
Szemhéjam alatt volt a barakk.

Menekültem az érzés elől, emlékszem...
Az idő nekem akkor lett képtelen,
Felfoghatatlan és emészthetetlen,
Belém harapott s legbelül elterültem.

Nyitott szemmel képes voltam elaludni,
Míg más próbált az időről tanítani...
Ébren álmodtam, félelmetes volt és rideg,
Elszakadtam mindentől, mi rohamosan sietett.


Bp, 2014.02.23.